Balajti Léna: Egy kacsalábonforgóvárat...


Egy kacsalábonforgóvárat,

azt szeretnék én, szívem, hmm, egy nagyot,

ott, ahol ha felhúzom a lábam,

minden tüskés lénytől megszabadulhatok.

Sárkányok és varangyok

kitépett mellel keresnék, miért csak én, 

csak én vagyok.

Nem szeretnék énrajtam tovább megélni

ezt a rohadt nagy vadnyugatot.


Minden böszme állat megállna,

hozzám betérőt nem merne kérni,

elolvadna szájukban okádva

a rohadt nagy ego, mind ami fétis.


Meg szeretném magamban remélni,

jól megdolgozva, mert ott az önismeret,

hogy nem adok át senkinek varangyot,

csak tisztítok egy várat, egy arcot.


Békát én magamban tartva élnék, 

úsztatnám, kúsztatnám,

ahogy a felnőttek saját bilogukat

át nem adják a felnövekvő 

nemzedék általuk szült egyedeinek.


Harag felém nem érne célt,

bennem lenne a keménység,

mely meglágyítana minden orcátlan,

formátlan, haragvó emberszívet,

darabokra ejtené a durvát,

mosná egészen picire,

az én kemény emberszívem.


Felkészülnék én ott kedvesem a várban,

hogy az idő múlásával a szobákba

pusztítót nem,

csak meleget engedjek,

nem a tűzokádó sárkány,

de nap és hold fényezné ablakom,

megszűrné a világot, 

hagynám, hogy belülre hasson.

 

Felkészülnék arra is, az élet értelmének 

nem jó várban lenni,

csak a nyomaték, mi hátramarad,

az egyetlen, melyért egyenes lehet hátam,

hogy élve maradtam a várban.

Felkészülnék hát bent a várban,

hogy kiengedjek, hogy másnak is legyen,

s hogy ezért ne is legyek a vadnyugat

célpontjának kedvenc fene gyereke.

Hogy elérjem azt, amikor az angyalok engedik,

szájamba rózsaszálat vegyek

fellebegjek vele egészen az égig

mert nehezékem rég leoldhatták kedvesen.


Ronggyá aszott testem maradhat,

ronggyá tépett lelkem maradhat,

csak a szívem, s te, szívem

jöjjetek mindig velem.

Kedveléshez, hozzászóláshoz jelentkezz be Facebook-fiókodba!