Mivel nem tudtak repülni, hát futottak. Fiúk és lányok, sokan. A barna bőrű
kislány kezével markolta a baba haját, szorosan. A baba himbálózott a szélben,
talán krémszínű fonatok borították fejét, és mintás kartonruhában volt.
Mellette BB. Futott, ő valamivel magasabbra nőtt. Ő vezérnek született,
irányított. Mindig megmondta, merre menjenek, éppen mihez fogjanak. Fejére
bőrpántot passzított, arra indiántollakat ragasztott. Általában hangosan
beszélt, ellentmondást nem tűrt, kiabálva utasított. Közvetlen mögötte Eric, a
sápadt arcú kisfiú loholt. Csak megpróbálkozott.
– King azt mondta, ha…
– Fogd be a szád! – üvöltött hátra BB. –
teljesen mindegy, mint mondott.
Amikor már nem tudtak futni, áttértek a gyaloglásra. A mosolygós, nagy
szemű, fekete kisfiú engedelmesen baktatott BB. jobbján. Mindezek előtt egy
gödröt ásott, a többiek meg hosszú kötelek után koslattak. A gyilkos struccot
akarták megfojtani, aztán a gödörbe dobni. BB. úgy tervezte, együtt húzzák a
strucc nyakára hurkolt kötelet, így erejük összeadódik. Nem lett belőle semmi.
A vihar kitört. A strucc elmenekült, a gödröt belepte a finom, porszemcsés
homok. Amíg a szem ellátott, minden csupa fehér por volt. A világ másik táján
pont ilyen, ha leesik a hó. Eric mélyről vette a levegőt, újból neki fogott.
– King azt mondta, ha…
– Odanézzetek! Ott van Lucia! – kiáltott
fel BB. s előre mutatott.
Lucia félig fúródott a fehér homokba, esze ágában sem volt feladni.
– Amíg az Úr nem hív, játszani fogok –
kiáltott bele a csapkodó orkánba.
Már járni sem tudtak, ezért másztak. BB. utasította őket, hogyha a strucc
tojásaival találkoznak, ne törjék azt össze. Meleg ruhákkal fogják őket
kikelteni, hátha folytatódik még az élet. A barna bőrű kislány minden
igyekezetével hasán csúszott előre, két könyökére helyezte a súlyt. A baba haja
még nem szakadt el a fejbőrétől, de kartonruhája itt-ott megtépődött. Lucia
közben hangzatos szavakkal kiáltozott.
– Én boldog akarok lenni! Csak egyszer
élsz. Ha meghalsz, vége. Szóval engedd, hogy a boldogság átjárjon. A hosszú
élet titka, hogy boldog légy.
– Hallgass már te is – torkolta le BB. –
Ahová befúródtál, az egy romos szálloda. Valamikor az volt. Ha sikerül kiásnod
magad, talán a pincékbe bújva megmaradhatunk. Majd akkor lehetsz boldog.
Egyre többen lettek, nyilvánvalóan menekültek. BB. elvesztett a
viszontagságos úton néhány indiántollat, a baba fejét a rémség megskalpolta. A
fekete kisfiú egyre csak mosolygott, nagy szemeivel bátorítást adott. Mikor
hátra nézett, úgy vélte, már az egész világ mögöttük csúszott-mászott. Lucia
még teljes fejével kilátszott, csak mondta a magáét, mondta
változatlanul.
– Az ördög hangolta be a te gitárod, ott a
válaszúton – jegyezte meg Eric-, tudom, maga az ördög volt.
Majd újból megpróbálkozott.
– King azt mondta, ha…
– Na, mit mondott King? – ordított BB. ő
már a romos szálló tetőterén állt, Luciát majdnem megfojtotta, de csak kihúzta
a vastag, fehérbe dagadt porból.
Válaszra nem volt szükség. A magaslattól új világ kezdődött. Mindenféle
égtáj élőlényei álltak ott,
énekelték a dalt. Eric felbátorodott.
– King azt mondta, ha már a szó veszélyes,
ha nem hallják meg, énekelj!
– Sing! – csettintett BB. Két ujjával,
szemével elgondolkozva nézett a távolba, egyetértett ő is.
Közben az elveszett tollak helyébe egy szürke strucctollat nyomott kezébe a
szél. Megnyugodott.
A dal egyre hangosabban özönlött szerte szét, hogy meghallják minél
többen.
– „Emeljétek fel a kezeteket/ És mosolyogjatok…”- csapott fel BB. King
hangja, ujjai Lucia, a gitár testén, bravúros technikával siklottak.
Éreztük mindannyian. Éreztük, hogy a legerősebb sírást az emberi hangban
találni. SING! Sosem fogjuk abba hagyni. Torkunkkal egybe forrt, összenőtt,
ráfagyott…
