ha rám tapad az ég fehér árnya,
feléget engem, mintha volna nagy
forrása új időknek, így a fagy
rám olvad, és újabb pokol várja
az összes mennyem itt omlott bánya
mélyén, fényes hegyek csúcsán avagy
elfoszló óceánokon az agy
is elveszik, s hiába hogy szánja
már minden vétkeit, de nincs kiút,
lép csendben, mintha volna még tovább,
s talán van is de már nem érdekel,
elvesztettem régen a háborút,
s ha aprót moccan is ma még a láb,
az ég fehér árnyát követni kell
Kedveléshez, hozzászóláshoz jelentkezz be Facebook-fiókodba!
