A földúton egyedül sétáltam. Nem kellett azon gondolkodnom, hogy merre menjek, hiszen az előttem jártak léptei kitaposták a megrepedezett, agyagos talajon az útirányt. A környező réteken tikkasztó volt a nyári hőség. A táj kihaltságát a fel-felciripelő tücskök hangja, a nehéz szénaillat, a bogarak zsongása, a forró levegő látóhatárszéli torzulása sem enyhítette. Jobb kezemben egy kopottas, barna bőröndöt cipeltem. Már messziről észrevettem az őrbódét a piros-fehér félsorompóval. Mikor odaértem, nem mozdult semmi és senki. Nem tehettem mást, némán várakoztam. Jó fél óra is eltelhetett, mikor nyikorogva kinyílt a delfin szürke kalyiba ajtaja. Egy hosszú szakállas, egyenruhát viselő alak indult meg felém:
– Jó napot kívánok! Útiokmánya van?
– Nem tudom – suttogtam kiszáradt szájjal.
– Hát akkor gyorsan nézzük meg! – intett a férfi a fejével olyan türelmetlenül a táskám felé, mintha hosszú sor kanyarogna mögöttem.
Hirtelen megéreztem a kezemben tartott csomag súlyát, melyből bizonytalan, rossz érzés kúszott fel a könyökömön át egészen a mellkasomig.
– Nézze! Lehet, hogy furcsának tartja majd, de én azt hiszem, hogy ez nem is az én bőröndöm. Fogalmam sincs róla, hogy hogyan került hozzám.
– Hagyjuk most ezt, csak nyissa ki!
Túl hangosan csaptam a földre, majd nagy lendülettel felnyitottam. Az aprómintás bélésanyagon azonban nem dokumentumokat vagy ruhákat találtunk, hanem egy akkumulátorról működtetett, nagyon régi nyomtatót. Csodálkozva láttam, hogy a poros kijelzőjén hosszúkás piros, sárga, kék, zöld, fehér, rózsaszín, arany csíkok pulzáltak.
– Szinte sejtettem, hogy ez lesz! – nyögött fel bosszúsan.
– Hogy érti?! Mondtam magának, hogy ez valószínűleg nem is az enyém.
– Akkor csinálják ezt a központban, amikor nem lehet kinyomtatni a színes útiokmányt.
– Kik? Milyen okmányt?
– A jelenlegi szabályozás szerint csak egyezményes és arányos színösszeállítású útlevéllel kelhet át a határon.
– Akkor most mi van? – kérdeztem értetlenkedve.
– Hogy mi van?! Az, hogy megint kitoltak velem. Meg kell találnia, hogy melyik szín fogyott ki. Nyissa fel a nyomtató fedelét. Belülről rá van írva a jelmagyarázat.
Már majdnem kiböktem, hogy az olvasószemüvegem nélkül olyan vak vagyok, mint egy barlangi denevér, de a jelek és a betűk élesen kirajzolódtak előttem. Habozva nyögtem ki:
– A kék a remény.
– Nagyon kevés van benne. Bár angolul szomorút, bánatost is jelent, mégis a remény és a béke színe.
– Akkor ez lesz a gond.
– Dehogy. Ebből egyetlen csepp millióknak is elég.
– Az aranyszín a szeretet.
– Nézze! Teljesen tele van. Sokan nem tudják, hogy ezt a színt nem lehet kiüríteni. Minél több szeretet ad a kedves utas, annál többet kap vissza. Ám ha ennyire tele van, érdemes megnézni, hogy nem száradt-e bele a festék. De nem, ez is rendben van.
– Nézze csak! A sárgában lehet, hogy nincs semmi. Gondolom ez jó, mert a sárga tudomásom szerint az irigység színe.
– Megint téved, de ezért van a jelmagyarázat. A sárga a vidámság és az optimizmus. Teljesen üres. Fölösleges is tovább keresnünk, mert ha egy szín teljesen hiányzik, nem működik ez az átkozott nyomtató. Nem mehet át a határon.
– A fehér a tisztaság színe, a tiszta lap, a kezdet és az új lehetőségek szimbóluma – olvasom mégis.
– Vissza kell fordulnia, nem engedhetem tovább – mondja újra és jóval hangosabban, de már sokkal kedvesebb hangsúllyal.
– Ebben még van egy jókora adag – motyogom makacsul.
– Jól van! Látom, megértette. Csak használja fel a maradék fehér színt és azt a sok aranyat, akkor a következő alkalommal nem lesz gond az átkeléssel – kiáltja felém bátorítóan miközben villózva kezd feloldódni az éles fényben, majd megjelenik a sebészprofesszor maszkos arca a látómezőmben.
– Újra van sinus ritmus, a műtét sikerült.
Kedveléshez, hozzászóláshoz jelentkezz be Facebook-fiókodba!
