Szobámban délután.Sosztakovics muzsikája
kering óraszám, mint illatos füst
fátyolozza testem. Érzem, mellkasomon lazul,
elernyed az utcazaj marka.
Rézsút, egy vékony sugár ujja
fest csíkot a falra. Ez az a perc,
mikor a szikrázó hómezők képe
besiklik a szemhéjam alá.
Csak megyek, mint a mesékben,
hét nap és hét éjjelen. Nyomtalan csöndeken
lépdelek, mintha nem lennének határok
s egymást nem értő nyelvek,
csak tiszta ragyogása az áhított végtelennek.
Ilyenkor az a legcsodálatosabb,
hogy alig találok vissza szobámba,
a várakozó íróasztalom mögé,
langyos félárnyékok biztonságába.
Gondolataim letisztult mását keresem
a nagy kezdőbetűtől egy lehetséges pontig,
hogy átmentsem a hómezőket
egy érintetlen lapra.
Kedveléshez, hozzászóláshoz jelentkezz be Facebook-fiókodba!
