Lantos Tímea: Méltő legyek
Engem csak Isten lát úgy, ahogy vagyok, pőrén tisztán, s tisztátalan. Előtte lerántom kérgesre fájdult szívemről a leplet, előtte nem szégyen, ha kaparom a viszkető sebet. Nem néz rám megvetőn, - talán rám sem tekint hisz látott már ilyet. Lehet csak legyint ha éppen lerogyok, lehet ásít mikor vacogok, végzi dolgát, sürög-forog s mikor gubbaszt szívemen a magány, mint elhaló őszi fény kucorog a didergő fán, akkor sem jön, nem simogat, ajka nem morzsolgat mézes szavakat. Nem pólyálja átvérző sebemet, nem takar be, ha csikorognak az álmatlan éjjelek. Csak van! Vár! Hallgat! Talán fontosabb dolga van, tudja, hogy felállok, ezért beteghez rohan. S ne öleljen, ne takarjon, ne dúdoljon, meleg tenyerét nyújtsa másnak, nekem adjon erőt, hogy méltó legyek tanítványnak!
