MVDH társalgó // interjú Malejkó Norberttel



A szerző rovid bemutatkozása: 

Miskolcon élek, házas vagyok, két fiam van. Az egész család humán beállítódású. Győrben műszaki, Budapesten közgazdasági diplomát szereztem, majd szabadidőmben pszichológiai tanulmányokat folytattam három évig.      

 – Hogyan kerültél kapcsolatba a költészettel, miért pont versekben fejezed ki magad? Volt-e / van-e olyan szerző, akit mesterednek, esetleg példaképednek tekintesz, vagy hatással volt rád? 

 – Első verseimet 13 évesen írtam egy ifjúsági irodalmi táborban Szegeden. Serdülő kori versek követték, aztán bezárkózás, és csönd, sokáig sűrű csönd. Közben folytonos szemlélődés, alapvető létkérdések felé fordulás, és egyszer váratlanul, a semmiből ömleni kezdtek a versek. Néha olyan gyorsan, hogy alig bírtam leírni. Azóta is így van ez. Nyolc megjelent és hat kiadásra váró kötet megírása után sem vagyok ura a verseimnek. Akkor írok, ha érzem, hogy jönnek a szavak, s hogy mi lesz belőle, arról fogalmam sincs. Kiszolgáltatottja vagyok ennek a varázslatnak. Nem tudom, mi történik az alkotás fázisában. Azt érzem, hogy ezek a versek az olvasókért születnek, hogy magukra ismerjenek és rádöbbenjenek az ember és a világ létezésének csodájára.
 Negyven éves korunkban elkezdtünk „kivonulni” és elkezdünk saját értékek szerint élni. (nem a természetből, mint Thoreau). Minden cselekedetünk ez irányba mutat. Ez egy hosszú gondolat, órákat lehetne beszélni róla.
 Sok mindenben bizonytalan voltam és vagyok, a verseimmel kapcsolatban különösen. Folytonosan félek, hogy rosszak vagy átlagosak, pedig én nagyszerűt szeretnék írni.
 Számomra fontos, meghatározó költők, írók Juan Ramon Jimenez, Pablo Neruda, Jorge Luis Borges, Walt Whitman, és William Blake. Miért pont ők? Jimenez versei fejezik ki leginkább a tökéletes szépséget, az örök harmóniát. Szavain keresztül ragyogni kezd a világ. Neruda egyetemes költő, érzelmek és érzések felfedezője, a szerelmes versek és történelmi eposzok mestere. Borges mestere az univerzumnak, időnek és térnek, s a benne oly’ bizonytalanul botorkáló embernek kiváló leírója. Whitman számomra az igazi szabadság hírnöke, ő az élet nagyszerűségének dicsérője, ő az optimista ember, aki azt érezteti, hogy a világ, amelyben élünk, minden rosszaságával és csúnyaságával együtt nagyszerű hely. Blake a megfogalmazhatatlan, a misztikus, a dolgokon túllátó. Szépség, egyetemesség, szerelem, időn és téren túlmutató szabadság. Ők együtt ezt adták nekem.
 Hogy miért a vers? Nem tudom. Rám találtak a versek. Én nem akartam verset írni. Hiába jönnek mai napig maguktól, és adnak egyfajta varázslatot, de szenvedéssel is járnak. Sokszor jutott már az eszembe, hogy jó lenne nem írni verseket. Nem kellene annyit írnom, olvasnom, gondolkodnom, azt hiszem, az írás bizonyos értelemben betegség, magam is beteg vagyok.    

– Milyen hatások formálták költői stílusod, kifejezésmódod, gondolatvilágod? Milyen alkotói körülmények között születnek verseid?

 – A vers keletkezéséhez először is el szeretném mondani, hogyan gondolkodom. 
 Egyrészt amikor valamit látok, tapasztalok, vagy érzek, akkor a mögöttes tartalom kezd el belőle rögtön érdekelni. Mintha folyamatosan hátrébb lépnék az eseménytől. Aztán még hátrébb lépek, egészen addig, ameddig lehet, és onnan visszatekintve szemlélem. Az esemény szubjektivitása kezd kiszélesedni. Egyre jobban érthetővé válnak a mozgatórugók. Az időhorizont is kiszélesedik és a pillanatban tapasztalt dolog mögött meglátom az időtlent. Azokat a mozzanatokat, amelyek a változó események mögött változatlanok maradnak. Párhuzamok, folytonos ismétlődések, mintázatok tárulkoznak fel, és a dolgok érhetővé válnak. Ez egy kifelé történő kiszélesedés. 
Másrészt ugyan abban a pillanatban egészen belehelyezkedem az eseménybe – akaratlanul – és azonosulok vele és megélem. Ez egy befelé történő beszűkülés. Ez a két dolog egyszerre és párhuzamosan történik.
 Abban a pillanatban, mielőtt írni kezdek, fogalmam sincs, mit fogok írni egy másodperc múlva. Mielőtt a vers megszületik, nézem az üres papírlapot, vagy csak magam elé meredek, nem gondolok semmire sem, egyszerűen kiüresedek, és figyelek. Aztán jönni kezdenek a szavak. Így születnek a verseim. Ha akarat van benne, akkor nem megy.  

 – Hogy látod, mi a költő feladata ma?

 – Továbbvinni az évezredek óta tartó közös gondolkodást. Kifejezni, amit mások nem tudnak szavakkal kifejezni, de a mélyükön bennük is ott vannak a válaszok, érzik, és tudják. Az egyfajta azonosság. Hogy felismerjük, hogy együtt könnyebb, és csak rajtunk áll embereken, hogy valakit segítünk, vagy akadályozunk, és a jövőnket most építjük ezekben a pillanatokban a cselekedeteinkkel olyanná, amilyen lesz. 

 – Mi a véleményed a kortárs költészetről, publikálási lehetőségekről, illetve szoktál-e kortárs eseményekre járni, van-e kedvenc közeged?

 – Azt gondolom, hogy ha valaki valamit leír, az egy jó önkifejezési mód, ugyanakkor még nem vers, nem költészet. Azt kevesen érik el (értékrendem szerint). Ettől függetlenül mindenkit csak biztatni tudok az írásra. Kortárs eseményekre a Covid előtt átlagban heti 2-3 alkalommal folyamatosan jártunk feleségemmel évtizedeken át színház, komolyzenei koncert, irodalom, képzőművészeti kiállítások, filozófiai, vallási, pszichológiai előadásokra.    

 – Ha még nincs, tervezel-e saját kötetet? Ha már van, mi a legújabb vagy soron következő köteted koncepciója?

 – Karácsony előtt fog megjelenni a Parnasszus Kiadó gondozásában a következő verses kötetem a nemrégiben elhunyt Kabdebó Lóránt előszavával „ A fiú, aki az érzékfölötti világ hírnöke volt” címmel. Izgatott vagyok, mert korábban sosem kerestem kiadókat, magán kiadásban jelentek meg az eddigi kötetek. Ez lesz az első alkalom, hogy boltba és online is kapható lesz. Egyetlen célom van, hogy a versek eljussanak az olvasókhoz és örömet okozzon a vers az olvasójának. 

 – Mit javasolsz azok számára, akik versírásra adják a fejüket és költőként fejlődni, érvényesülni szeretnének?

 – Azt hiszem fájni fog. De hallgassanak a megérzéseikre, ha költőnek kell lennie valakinek, az az lesz. Aki ír, írjon alázattal, befelé fordulva, és legyen tiszta, amennyire tud. Folytonos fejlődés és tanulás. Bízzon önmagában, ugyanakkor legyen kritikus is. Ha valódi költő lesz (számomra költő e bolygón országonként egy-kettő lehet), a versek majd utat törnek önmaguknak és megtalálják a megjelenési lehetőségeket. De ne akarjanak érvényesülni. A posványba, a középszerbe ne szürküljenek bele. Azért, hogy valahol megjelenjen egy-két verse, ne adja el magát és ne adja fel az eszményeit.  


A szerző legújabb verse oldalunkon:


Suhanunk

Mi ketten, valahogy átsuhanunk az életen.
Egy villanás vagyunk, aprócska selyem.
Ahogy suhanunk, a szél nevet. A madarak
integetnek, mi fogjuk egymás kezét,
szinte észre se veszed. Csak suhanunk.
Át a felhőkön, villámlik az ég, eső mardossa

szétfoszló testünket, de nem fáj, nem éget,
ami ég: az a szemünk fénye. Szemem
szemedet nézi némán, ahogy illatos virág
szokta nézni a méheket, úgy nézek rád
és látom a lelkedet. És tiszta, patyolatfehér.
Kezedet fogom, és kezünk az égig ér.


Kedveléshez, hozzászóláshoz jelentkezz be Facebook-fiókodba!

   ➥ FRISS KIEMELT KORTÁRS VERS