Az ízeket a nyelvem hegyén érzem,
ahogy a szavak is ott találhatók.
Mennyi közös képünk van a facen...
nem tudják a letiltott felhasználók.
Az életed félig bontott desszertem,
nyitnám, falnám, habzsolnám, ízlelném...
mert nehezen adod, ezért szeretem,
ahogy a fülembe súgod lengén:
"A kávé kész. Finom, forró és habos."
A Nap élezi körmeit a falon...
fordulok még egyet, hiszen fapados
az ágy, tegnapunk az én cserbenhagyóm.
Elgázolt. Fekszem... míg te körberajzolsz...
Elnémult monológ a testbeszéd,
hiányos puzzle a most, mibe passzolsz;
elnagyolt mozdulatok szerteszét.
Ilyen az ébredés, egy új kezdete.
A hétköznapok monotonitásába
oltott lélekcsuklások balesete,
az emlegetett lét szájába
te inni adsz, én kortyolok...
te levegőt veszel, én visszatartom.
A lidérces múltra nem gondolok,
hisz az egy személytelen garzon.
Üres. Túl szűk, hogy benne éljek.
Kiköltöztem, hogy élet költözzön
belém. Mégis kopogás nélkül belépnek
megannyian. Egy sincs, ki üdvözöljön.
Feleslegessé vált minden ajtócsapkodás.
Aki eltévedt, majd jó helyen csenget.
Reményt ad lassan egy elrugaszkodás,
egy kendőbe kötött szívhang Benned.
Kedveléshez, hozzászóláshoz jelentkezz be Facebook-fiókodba!
hang){kind=link}