A csend, mint vízzel telt magzatburok
Öleli körül szívemet.
Bent még eltévedt árny susog,
Kint hajnal kél, új nap vár rám.
Nézem az eget, és kékjében felfedezem
Sorsom mennybe futó kondenzcsíkját.
Édes, könnyű terhét szórja rám a fény,
Aurája körbefonja görnyedő alakom,
Tűzzel pettyezi megsápadt arcom,
S kölcsönöz szememnek sosem volt ragyogást.
Angyal száll át a kicsiny szobán,
Magamra hagy, mégsem vagyok egyedül.
Hófehér szárnyán a csendbe repül,
Földöntúli hangja értem zeng imát,
S én nem tévedek el többé
Életem kövekkel teleszórt keresztútján.
Kavics találja homlokom,
S te, Angyal, nem hárítod el az ütést.
Győzzek egyedül akadályokon, mondod –
De nem hagyod útvesztőbe futni sorsom,
Mert értelem van minden kis virágban,
Mit az Úr szent keze alkotott,
Senki és semmi nem létezik hiába,
Az atom, a sejt dicséri a nagy Alkotót.
És magasztalom Őt én, a porszem,
Ki az Úr képére formáltatott.
Lelket, életet, áldást Ő lehelt belém,
Gondolat és tett született a holt anyagból.
Kedveléshez, hozzászóláshoz jelentkezz be Facebook-fiókodba!
