Técsi Ágnes festménye
A bohóc kopottas, piros ruháján szomorúan sárgultak a holdak és csillagok. Néha úgy érezte a piros bohócorr az arcába nőtt, s ha akarná, sem tudná eltávolítani. Minek is? A saját orra is ugyanolyan krumpliformájú és borvirágos volt. Észre sem venni a különbséget. Parókára már régen nem volt szüksége. Pont úgy kopaszodott, ahogy kellett. Fejbőre csupasz, középső részét nevetséges fészekként ölelte se színű, kócos haja. Pár hete arcáról sem mosta le a festéket. Akkor sem, amikor borotválkozott. Azt muszáj volt, ugyanis ki látott már szakállas bohócot?! Behabosította a fehér festéken átütő borostákat és leborotválta azokat. A lecsupaszított bőrfelületet aztán azonnal újra befestette sűrű arcfestékkel. Egész életében bohóc volt. Apjától tanulta, örökölte a mesterséget. Mióta megtanult járni, szinte azóta együtt botladozott vele a porondon, a jelmez kicsinyített másában. Ekkor elég volt ennyi is. Megjelentek, bukfenceztek, csetlettek-botlottak és máris szívből kacagott, tapsolt a publikum.
Aztán emelkedtek a tétek. Így zenét tanultak. Utána mindenféle alkalmatlan módon játszottak a hangszereken. A trombitán fehér, tüsszentő port fújtak egymásra, vagy az előkelő, elegáns porondmesterre. Virtuóz módon, tenyérnyire kicsinyített hegedűkön játszottak Brahmsot, vagy lábbal zongorázták Beethovent, miközben a zongora fedele rá-rácsapódott a lábujjaikra. Pár év alatt ez is kevés lett. Végül nem volt már önálló számuk, ezért akrobatikát tanultak. Látszólag nevetséges, valójában igen nehéz mutatványokkal kötötték össze az állatidomár és a bűvész produkcióját. Egy nap, mikor beszaltóztak a manézsba, Leót és Leónát különös őrület fogta el. Hatalmas bömböléssel támadtak rájuk. Nem tudta megfékezni őket se az állatidomár, se a segédeik. Mindig is gyűlölettel figyelték az idegesítően színes, hangos apa-fiú párost, most kihasználták a kedvező alkalmat. Mire elektromos botokkal, ösztökékkel kiűzték és a többi oroszlán közé, a ketrecbe zárták őket, az apa és fiú felszaggatott mellkassal, kibelezve feküdt a fűrészporon, mely mohón felitta a kifolyt vérüket. Ekkorra már elmenekült a publikum, kialudtak a fények. A bűvész – a rendőrségre várva – szomorúan álldogált a két holtest mellett. Észrevette, hogy a fiatalabb bohócnak a teste mellé kiesett a szíve. Valahogy ezt már annyira borzalmasnak találta, hogy józan esze ellenére lehajolt, óvatosan felemelte és visszahelyezte a fiú mellkasába azt. Hirtelen varázslat vagy csoda történt. A szív visszagurult a helyére. Megrándulva össze-összehúzódott, dobogni kezdett, a tüdő levegőt szívott, a belek visszakígyóztak a helyükre, a has és a mellkas összezáródott, a sebszélek összeforrtak, s mire szirénázva megérkezett az első rendőrautó, a fiatal bohóc már édesapja holtteste felett álldogált. Arcfestékébe a szomorú könnycseppek csíkokat hasítottak. Sem a bűvész, sem a bohóc nem beszélt erről senkinek. Egy évtizedig tartott ez, a szavakkal meg nem pecsételt fogadalom. Akkor aztán újra kezdett elpártolni a nagyérdemű. Bármit tettek, bármilyen extra mutatvánnyal próbálkoztak a hagyományos cirkuszművészet tárházából, semmi sem segített.
Egy este – olyan cinkos csendben, amilyen csak két, egymást értő férfi között jöhet létre – a porondra léptek. A bohóc ritmusos zenére szétgombolta a maskara felső részét, majd a közönség vastapsára feltépte a mellkasát a hasáig. Kitépte és szétszórta a fűrészport lefedő gumiszőnyegre a máját, a veséit, a tüdő lebenyeit és a legvégén a szívét, majd holtan rogyott össze. A bűvész néhány varázs mozdulattal és hókuszpókusszal, – de szigorúan öt percen belül – visszahelyezte az eltávolított szerveket. Paravánnal eltakarta a bohócot, aki nagyon rövid idő alatt összegombolt bohóc jelmezben, szaltózva, bukfencezve jelent meg az őrjöngő, állva tapsoló nézők előtt. De ha hiszed, ha nem, néhány év múlva ezt is kezdték megunni az emberek. Ráadásul a bohóc érezte, hogy egyre lassabban forrnak össze a sebei. Ezen az estén – ahogy borotválkozás után kihúzta a buggyos nadrágjába gyűrt ingét – még mindig vér szivárgott a tegnapi fellépés után maradt hegekből. Tizenkilenc óra tizenöt perckor kezdődött a bűvésszel közös számuk. A bohóc tizenkilenc óra tizenhárom perckor bezárta a bűvészt az öltözőbe. Hiába kiabált, hiába dörömbölt, mert a bohóc egyedül a porond reflektorfényébe lépett, kitépte a szívét és a kulccsal együtt a közönség sorai közé dobta.
Aztán emelkedtek a tétek. Így zenét tanultak. Utána mindenféle alkalmatlan módon játszottak a hangszereken. A trombitán fehér, tüsszentő port fújtak egymásra, vagy az előkelő, elegáns porondmesterre. Virtuóz módon, tenyérnyire kicsinyített hegedűkön játszottak Brahmsot, vagy lábbal zongorázták Beethovent, miközben a zongora fedele rá-rácsapódott a lábujjaikra. Pár év alatt ez is kevés lett. Végül nem volt már önálló számuk, ezért akrobatikát tanultak. Látszólag nevetséges, valójában igen nehéz mutatványokkal kötötték össze az állatidomár és a bűvész produkcióját. Egy nap, mikor beszaltóztak a manézsba, Leót és Leónát különös őrület fogta el. Hatalmas bömböléssel támadtak rájuk. Nem tudta megfékezni őket se az állatidomár, se a segédeik. Mindig is gyűlölettel figyelték az idegesítően színes, hangos apa-fiú párost, most kihasználták a kedvező alkalmat. Mire elektromos botokkal, ösztökékkel kiűzték és a többi oroszlán közé, a ketrecbe zárták őket, az apa és fiú felszaggatott mellkassal, kibelezve feküdt a fűrészporon, mely mohón felitta a kifolyt vérüket. Ekkorra már elmenekült a publikum, kialudtak a fények. A bűvész – a rendőrségre várva – szomorúan álldogált a két holtest mellett. Észrevette, hogy a fiatalabb bohócnak a teste mellé kiesett a szíve. Valahogy ezt már annyira borzalmasnak találta, hogy józan esze ellenére lehajolt, óvatosan felemelte és visszahelyezte a fiú mellkasába azt. Hirtelen varázslat vagy csoda történt. A szív visszagurult a helyére. Megrándulva össze-összehúzódott, dobogni kezdett, a tüdő levegőt szívott, a belek visszakígyóztak a helyükre, a has és a mellkas összezáródott, a sebszélek összeforrtak, s mire szirénázva megérkezett az első rendőrautó, a fiatal bohóc már édesapja holtteste felett álldogált. Arcfestékébe a szomorú könnycseppek csíkokat hasítottak. Sem a bűvész, sem a bohóc nem beszélt erről senkinek. Egy évtizedig tartott ez, a szavakkal meg nem pecsételt fogadalom. Akkor aztán újra kezdett elpártolni a nagyérdemű. Bármit tettek, bármilyen extra mutatvánnyal próbálkoztak a hagyományos cirkuszművészet tárházából, semmi sem segített.
Egy este – olyan cinkos csendben, amilyen csak két, egymást értő férfi között jöhet létre – a porondra léptek. A bohóc ritmusos zenére szétgombolta a maskara felső részét, majd a közönség vastapsára feltépte a mellkasát a hasáig. Kitépte és szétszórta a fűrészport lefedő gumiszőnyegre a máját, a veséit, a tüdő lebenyeit és a legvégén a szívét, majd holtan rogyott össze. A bűvész néhány varázs mozdulattal és hókuszpókusszal, – de szigorúan öt percen belül – visszahelyezte az eltávolított szerveket. Paravánnal eltakarta a bohócot, aki nagyon rövid idő alatt összegombolt bohóc jelmezben, szaltózva, bukfencezve jelent meg az őrjöngő, állva tapsoló nézők előtt. De ha hiszed, ha nem, néhány év múlva ezt is kezdték megunni az emberek. Ráadásul a bohóc érezte, hogy egyre lassabban forrnak össze a sebei. Ezen az estén – ahogy borotválkozás után kihúzta a buggyos nadrágjába gyűrt ingét – még mindig vér szivárgott a tegnapi fellépés után maradt hegekből. Tizenkilenc óra tizenöt perckor kezdődött a bűvésszel közös számuk. A bohóc tizenkilenc óra tizenhárom perckor bezárta a bűvészt az öltözőbe. Hiába kiabált, hiába dörömbölt, mert a bohóc egyedül a porond reflektorfényébe lépett, kitépte a szívét és a kulccsal együtt a közönség sorai közé dobta.
Kedveléshez, hozzászóláshoz jelentkezz be Facebook-fiókodba!
