Nem sokan járnak be a pénteki jogtörténet előadásokra. Talán azért, mert az egyetemisták többségének „a csütörtök az új péntek”, talán, mert unalmasnak találják a professzorasszony előadási stílusát, talán zárthelyi dolgozatra tanulnak – én nem tudhatom.
Akárhogy is, a háromszáz fő befogadására tervezett nagyelőadóban épphogy lézengenek az emberek. Üres sorok végestelen végig, elvétve akad csak egy laptop vagy jegyzetfüzet fölé görnyedő elsőéves hallgató. Lesz böjtje a vizsgán? Meglehet. Valószínűleg nem mindenkinek, de egyeseknek biztosan.
Való igaz egyébként, hogy a professzorasszony szavait nehéz meghallani, hiába beszél mikrofonba. Igencsak fülelni kell, hogy az ember jól jegyezze meg a germán thing összetételét vagy az inkvizitórius eljárás jellemvonásait. S ha a tisztelt hallgató figyelme egy pillanatra elkalandozik, a felocsúdást követően hirtelenjében nem érti, mire fel ez a nagy csönd. Hát arra fel, hogy a professzorasszony kérdést intézett csekély számú hallgatóságához, s válasz nem érkezett, vagy oly halk és bátortalan, hogy nem lehet hallani.
Sokféle kérdést szokott hozzánk intézni. Nem csak a korábban elmondott tananyag kapcsán, hogy lemérje, mennyi ülepedett le a kobakokba. Gyakran érdeklődik általános műveltségünk felől is, nevezetesen: ismerjük-e ezt meg azt a várost, és hogy miről híres, meg olvastuk-e ixipszilon könyvét, ami valami csodálatos, vagy láttuk-e az ilyen meg olyan filmet. Hogy miként tud a tananyaghoz ilyen látszólag kevéssé kapcsolódó témákra elkalandozni, rejtély. Bár kétségtelen, hogy remek tippeket ad (volt franciatanárom szavaival élve) „nem létező szabadidőnk” eltöltésére.
Egyik ilyen alkalommal, mikor a középkori és kora újkori magánjog jellemzőit ecsetelte, hirtelen témát váltva így szólt:
- Megnézték a Liliomfit? Amit pár hete ajánlottam?
Valóban ajánlotta, emlékeztem is, nagyjából mikor. Ám a tanulás és írás mellett örülök, ha egy órácskám jut naponta olvasásra. De hogy filmet nézni… Idejét nem tudom, mikor szakíthattam utoljára időt filmnézésre.
Nem én voltam az egyetlen, aki tagadólag rázta meg a fejét. A professzorasszony ennek láttán elszontyolodott:
- De nem így megy ez, kérem! – mondta lendületesen. – Járjanak színházba, nézzenek jó filmeket, olvassanak klasszikusokat! Maguk lesznek a társadalom krémje! Legyenek kellően műveltek hozzá.
Ezt hallva elgondolkodva néztem körül: szemrevételeztem szaktársaimat. Az egyiküket hallottam kiselőadást tartani. Mondjuk finoman úgy, nem ment neki valami fényesen, sőt, elég gyatrán. Aztán ott volt másvalaki, akit onnan jegyeztem meg, hogy sose csukja be maga után az ajtót, mikor kimegy az előadások közti szünetben az udvarra, így dől be ránk a hideg levegő és a cigarettafüst. Amott szokott ülni az, aki dohánnyal kel, dohánnyal fekszik már így, alig húszévesen is, egyik buliból a másikba esik. Vagy az, aki nem zavartatja magát, ha késik előadásról, vagy már unja, teljes nyugalomban sétál el a katedra előtt, mintha az oktató nem létezne. S ott az, akin a szempillától a körömig minden mű és extravagáns, de a tanulás már nem tetszik neki, állandóan hangosan sóhajtozik, hogy milyen nehéz ez az egyetem.
Fanyar íz öntötte el a szám. Odahajoltam egyik mellettem ülő barátomhoz, s halkan, ironikusan súgtam a fülébe:
- Hát, ha ez itt a krém, én nem vagyok kíváncsi a piskótára.
Kedveléshez, hozzászóláshoz jelentkezz be Facebook-fiókodba!
