1.
S újra itt fekszem e falak,
E nyirkos kis mennyek alatt,
Nem hazudik semmi.
Kiülök az ablak alá,
Íme, felsikolt a halál.
Sín és vonat zengi.
Elered most mind, mi emlék:
Talán sűrűbb, de mint festék —
Úgy rozsdára tapadt.
De mi' gazdag volt e vörös!
Hogy lehet tiszta, s oly' ködös —
Az éjszaka alatt?
2.
Talán pont száz év a kettő.
Jött előbb' egy bajszos felhő,
Anyját látta törni.
Megszakadt a nagy dörgetés:
Irdatlan vihar jött meg, és —
Felhőt akart ölni.
Évezred volt ő, puha tán',
Lyuk volt az egek huzatán,
Elesett kis csoda.
Vénusz, ha rajta lépkedett,
Oly' keservesen éhezett,
Lekopott a foga!
Tán pont száz évre szólt, igen,
Eső csattant a boltíven,
Cserépnek, várfalnak.
Szőrcsomócska a bajuszból,
Oly' esőcsepp a nagyunkból,
Dörögnek, látszanak.
Állandó lesz ez, örökös,
S eső sohasem közönyös,
Ezért falnak csattan!
Lenne ő naggyá, valakin,
Mesés kis édes szavain,
E mesében, zajban.
3.
Ő száz évre rám született!
Rokonnak írott üzenet,
Üres tán, nekem tény.
Lám, sikoly mentén hangozik,
Tán esőcsepp is csattog itt,
Miképp a szerelvény!
Azt írom én, mit ő adott,
Gyerekkorában adhatott,
Jaj, szegény Atilla!
A napokban e ősrokon,
Nem középiskolás fokon —
Lényemet tanítja!
Kedveléshez, hozzászóláshoz jelentkezz be Facebook-fiókodba!
