Az 1980-as évek végén egy különleges zenei csemegének számító produkciót láthatott a közönség a Magyar Televízió adásában. Freddie Mercury és Montserrat Caballé duettjét, a Barcelonát, mely az 1992-es barcelonai olimpiai játékok egyik hivatalos dala lett. A tervek szerint közösen adták volna elő az olimpia nyitóünnepségén, de Mercury halála miatt ez sajnálatos módon meghiúsult. Montserrat Caballé az 1999-es UEFA Champions League nyitómérkőzése előtt, a barcelonai Camp Nou stadion felavatásakor élőben előadta a dalt.
Ifjú zenerajongóként láttam-hallottam a televízió képernyőjén Montserrat Caballé és Freddie Mercury közös produkcióját. Furcsa pár voltak ők ketten, ahogy egymás kezét fogva álltak a reflektorok kereszttüzében, ám amint elindult a zene, és énekelni kezdtek, meggyőződhettem arról, hogy hangjuk az énektechnikai különbözőségek ellenére nagyon is összeillik. Zenei együttműködésük máig ható eredménye egy a címadó dalhoz, a Barcelonához hasonlóan érzelmes, a könnyű- és komolyzene határán egyensúlyozó operai igényű, s mégis könnyedebb hangvételű dalokat tartalmazó, 1988-ban kiadott lemez.
Ritka zenetörténeti dokumentum ez az album. Együtt csendül a két hang, a XX. század második felének egyik legcsodálatosabb operai szopránja és a karcosságában is tiszta, átható erővel bíró rockénekesi hang. Mindkettőjük zenei nagyságát támasztja alá a közös fellépés, valamint a rockzene és az opera sajátosságait ötvöző album egyedülálló sikere – melyben a vállalkozás kezdetén sokan kételkedtek, még maga Freddie Mercury is ezt nyilatkozta a készülő lemezről a londoni opera büféjében: „Nem tudom, hogy fogják fogadni ezt a Queen rajongói. A legrosszabb, ha rockoperának tartanák, ami rettentő unalmas. Nem lehet beskatulyázni, mert olyan dalokat éneklek, amilyeneket korábban soha, és amelyek mindkettőnk hangjához illenek. Nehéz volt megírni és elénekelni ezeket a dalokat, mert minden regiszternek a helyén kellett lennie és mind duett volt”.
Montserrat Caballé az utolsó igazi „klasszikus”, régi iskolában nevelkedett operaénekes generáció jeles képviselője. Abban az időszakban ért karrierje csúcsára, amikor a hang és az éneklés minősége még többet nyomott a latban az opera világában, mint az énekes(nő) minél fiatalabb életkora, lehetőleg minél karcsúbb, illúziókeltő alakja, valamint az egyre extrémebb rendezői koncepciókba való beilleszkedésre való képessége. Caballé természetes, maníroktól mentes, egyszerű, de nagyszerű énektechnika birtokában volt. Ha keresünk róla felvételeket a videómegosztó portálokon, láthatjuk, hogy az arckifejezése is teljesen természetes, nincs homlokráncolás, grimasz, túlzó mimika, ami egyre több kortárs operaénekesnél figyelhető meg. Caballé csaknem négy évtizeden keresztül alakította Puccini, Donizetti, Richard Strauss, Gounod, Verdi, Bellini operáinak szoprán főszerepeit a világ operaszínpadain, hangja mégis ragyogó maradt egészen a karrierje végéig. Hibátlanul sorjázó koloratúrák, kristálytiszta, fényes magasság, kiegyenlített hangszín jellemezte még az ötvenes éveiben is, mely életkor a szoprán énekesnők tekintélyes hányadánál már a hanyatlás kezdetét jelenti. Bár mindvégig megmaradt a bel canto éneklés határain belül, rendszeresen kirándult a könnyedebb műfajba katalán és spanyol népdalok előadásával.
Freddie Mercury tudvalevőleg rajongott az operáért. Az opera iránti szeretete megmutatkozott a Queen 1975-ös, A Night at the Opera című albumában, különösen a Bohemian Rhapsody című dalban, mely önmagában is egy néhány percbe sűrített operai tabló, felvonultatva a műfaj szinte minden zenei kellékét: igényesen nehéz dallamvonal a szólóénekes számára, kitartott magas hangok, piano és forte ütemek váltakozása, gondosan megkomponált kórusrészek.
Ebben a dalban is jól hallható, mennyire egyedi és különleges szólóhanggal rendelkezett Freddie Mercury. Mintegy három oktávnyi terjedelemben énekelt, emellett karizmatikus zenész és előadóművész is volt, egyesek szerint minden idők legnagyobb rock énekese. Koncertfelvételeit nézve tetten érhető egyfajta narcisztikus extravagancia az előadásmódjában, megjelenésében és színpadi mozgásában – de ha behunyom a szemem és csupán hallgatom őt, jellegzetes hangja, zenéje nem csak a fülembe, de a szívembe is belopja magát.
Próbáltam megfejteni a titkot, hogyan tudott így összecsiszolódni, összhangot teremteni ez a két művész? Összehasonlítási alapként szolgálhat éneklési stílusukat, színpadi jelenlétüket illetően az, hogy mindketten kiváló muzikalitással rendelkeznek, a frazeálási, dallamformálási képesség tökéletes birtokában vannak, ami a szép és hatásos éneklés alapja bármilyen stílusban. A műfajoktól független, abszolút minőséget nyújtják a dallamívek precíz kidolgozottságával, a zenei és szövegi mondanivaló tökéletes kommunikálásával.
Másfelől, a zenei képességeken és az évtizedes rutinon túl, mindkettőjükben működik a művészi alázat a produkció és az előadó társ iránt. Nem csupán egymás hangjára, de a lelkére is rá tudnak hangolódni – ez a közös hangi és lelki rezonancia az együtt muzsikálásuk lényege –, de ugyanakkor mindketten a saját hangjukat, személyiségüket viszik színpadra és lemezre, nem próbálnak kilépni megszokott műfajukból, stílusukból.
Az elmúlt évtizedek során Magyarországon jó néhány élvonalbeli rockopera énekes lépett fel klasszikus operai szerepekben, neveket itt most nem említenék. Korrektül megtanulták szólamukat, zeneileg és szövegileg többé-kevésbé helyesen elő is adták, ám az énekhang kora ifjúkortól való klasszikus kiműveltségével, kidolgozottságával, a hangszín teltségével, kiegyenlítettségével természetszerűleg adósok maradtak. Ezek a nem minden esetben sikeres próbálkozások is igazolják, hogy Mercury okosan járt el, amikor nem akarta hangját mindenáron, akár extrém erőfeszítések árán is „operásítani” Caballéval való közös fellépéseik során.
Az „ellentétes oldal” felől számos operaénekes, klasszikus hangszeres zenész evezett a crossover zenei műfajok vizére. Crossovernek a zenei műfajokat keresztező, többféle zsáner, a klasszikus és könnyedebb stílus jegyeit ötvöző előadásmódot nevezzük. Jellegzetes hazai képviselője Mága Zoltán világhírű hegedűművész, vagy Horgas Eszter fuvolaművész. Nemzetközileg ismert énekesek közül az itáliai Andrea Bocelli vitte igazán sikerre ezt az előadásmódot. Bocelli operai tenorként is működött, de világhírét elsősorban a crossover daloknak köszönheti, amelyekben megcsillogtathatja kiváló képességeit, és nem csupán az operarajongók – sajnos egyre szűkülő – rétegét tudja velük megszólítani, hanem a pop-vagy rock zene kedvelőinek jóval szélesebb táborát is. Vagy említhetnénk például Sarah Brightmant, Andrew Lloyd Webber egykori feleségét, aki kiválóan képzett koloratúrszoprán hangjával operai- és musical szerepek mellett popdalokat is énekel (Bocellivel előadott duettjük, a Time to Say Goodbye emlékezetes).
Visszatérve Freddie Mercury és Montserrat Caballé kettősére, véleményem szerint kettejük közül Mercury az, akit nagyobb művészi erőfeszítésre sarkallt ez a produkció, bár, mint említettem, távol állt attól, hogy látványos énektechnikai erőlködésekkel igyekezzen méltó partnere lenni a katalán származású dívának, aki az operaszínpadokon és koncerteken tőle megszokott igényességgel interpretálta díszítésekkel sűrűn megtűzdelt, operaénekesi követelményeket támasztó szólamát a Barcelona-lemezen.
Talán nem csak nekem tűnt fel, hogy Mercury milyen jól fest klasszikus öltönyben a színpadon, mennyire fesztelenül és elegánsan mozog a számára – látszólag – idegen művészi közegben. Óhatatlanul eszébe jut az embernek, milyen nagyszerű musicalszínészi pálya nyílhatott volna meg előtte, ha szólókarrierjét nem töri derékba betegsége és korai halála. Andrew Lloyd Webber musicaljének, Az operaház fantomjának férfi főszerepét mintha egyenesen az ő hangjára, előadói személyiségére írta volna a zeneszerző.
Végső soron elmondhatjuk, hogy a könnyű- és a komolyzenei oldal „szakavatottjainak” minden kétkedése és fanyalgása ellenére Freddie Mercury és Montserrat Caballé együttműködése örökérvényű zenei alkotást hozott létre. Közös lemezük egyértelmű bizonyítéka annak, hogy egyik műfaj, stílus sem különb a másiknál, sőt, az örökkévalóságban hagyott zenei-érzelmi lenyomatokban már el is tűnnek a műfajok, stílusok, a megmerevedett dogmák és mesterségesen létrehozott skatulyák. Csak ZENE és MŰVÉSZET van, így, csupa nagybetűvel, ami belopja magát az emberek szívébe, és kimunkálja bennük a jót, egymás elfogadásának képességét, feloldva a világban már-már végzetes gyűlöletté fajuló ellentéteket az egyetemes Szeretet olvasztótégelyében.
1., Idézet a Queen Story harmadik részéből (1986-1989).
Kedveléshez, hozzászóláshoz jelentkezz be Facebook-fiókodba!
