Minden idők egyik, ha nem a leghíresebb zenekara: ki ne ismerné a Queent? A brit rockegyüttes, jó pár tagcserét követően, 1971-ben debütált a végleges felállásban: Brian May szólógitáros, John Deacon basszusgitáros, Roger Taylor dobos, és persze Freddie Mercury énekes személyében. Az együttes tagok szempontjából 1991-ig, Freddie Mercury HIV-fertőzés miatt bekövetkezett, fájdalmasan korai haláláig változatlan felállású maradt, az elmúlt néhány évben Adam Lambert énekes kíséretében indultak újra turnéra.
Az együttes népszerűsége a mai napig töretlennek mondható, azok az örökzöld slágereik pedig, mint a We Will Rock You, a We Are the Champions vagy a Don’t Stop Me Now a sport világának, a popkultúrának és a reklámiparnak is fontos kísérőelemei lettek. Ha nem is rajongunk különösebben ezért a bandáért, legalább két vagy három számukat biztosan ismerjük.
A zenekarról az évek során rengeteg dokumentumfilm készült: az énekesük kései éveit bemutató Freddie Mercury - A nagy tettető (Freddie Mercury: The Great Pretender, Rhys Thomas, 2012), vagy a banda történetét elmesélő Queen: Days of Our Lives (Matt O’ Cassey, 2011), de szép számban megjelentek DVD-én koncertfelvételek is: ilyen például a Queen: Live at Wembley ’86 (Gavin Taylor, 1986), vagy a számunkra talán legkedvesebb, a Varázslat – A Queen Budapesten (Hungarian Rhapsody: Queen Live in Budapest, Zsombolyai János, 1986), amelyet annak idején a mozik is vetítettek. Játékfilm viszont csupán 2018-ban jelent meg róluk először, Bohém rapszódia címmel (Bohemian Rhapsody, Brian Singer, 2018), mely a közönség egyöntetű rajongása mellett nyolc díjat, és ugyanennyi jelölést is bezsebelt.
A történetet az 1985-ös, jótékonysági célból megszervezett szuperkoncert sorozat, a Live Aid foglalja keretbe: ahogy a film elején a főhős megérkezik a helyszínre, majd a bandával színpadra lépnek, visszaugrunk az időben, egészen 1970-ig. Az akkor még Freddie Bulsara - született Farrokh Bulsara -, nevet használó Freddie Mercury (Rami Malek) egy reptéren dolgozik, mialatt énekesi karrierről álmodozik. Egy este a kocsmában felfigyel a Smile zenekar két előadójára, a dobos Rogerre (Ben Hardy) és a gitáros Brianre (Gwilym Lee). Miután az énekesük, Tim Staffell (Jack Roth) még aznap kiválik az együttesből, Freddie rögvest jelentkezik a helyére. Hamarosan csatlakozik hozzájuk a basszusgitáros John Deacon (Joe Mazzello), ezután pedig a siker sem várat sokáig magára. Ahogy azonban népszerűségük csúcsára érnek, Freddie-nek egyre inkább szembe kell néznie addig elfojtott homoszexualitásával, számot kell vetnie az élete szerelmének tartott Mary Austinnal (Lucy Boynton) való kapcsolatával, illetve azzal, ki ő valójában, mialatt a bandán belül felbukkanó ellentétek is egyre nagyobb terhet rónak a nyakába. A cselekmény konfliktusai a film végi frenetikus fellépésükkel a Live Aiden oldódnak fel véglegesen, és adnak egy katartikus lezárást.
A film 2018 egyik legnagyobb kasszasikerének bizonyult: kevesebb, mint egy évvel a bemutatást követően már több, mint 900 millió dollár bevételt hozott világszerte. A közönség javarésze pozitívan ítélte meg a filmet, melynek eredményeként a Queen népszerűsége ismételten az egekbe szökött.
A kedvező fogadtatás egyik oka mindenképp a zenének köszönhető: a Queen slágerei ennyi év után is utat törnek a közönség szívéhez és füléhez, melyek fényét a szépen megrendezett és lendületesen összevágott koncertjelenetek csak még tovább emelnek. A Bohém rapszódiában (mint ahogy arra már a cím is erőteljesen utal) a valódi főszereplő éppen a zene: már-már önmagában elegendőnek bizonyul ahhoz, hogy elvigye a hátán a teljes produkciót.
Mindemellett, a színészi játék is sokat hozzáad a produktum értékéhez: a Freddie Mercuryt életre keltő Rami Malek alakításáért Oscar-díjat vehetett át a 2019-es gálán, és, bár a külsejét illetően korábban sokan vitatták a rátermettségét, egy alapos kutatómunkán alapuló, érzékeny alakítást nyújtott: leginkább a színpadi jeleneteknél sikerült érzékletesen megragadnia a karizmatikus és energikus Freddie Mercury sztárperszónáját. Mellette szót érdemel még Gwilym Lee is, aki nem csupán küllemében hasonlít Brian Mayre, de a hangját is olyan tökéletesen sikerült imitálnia, hogy azzal még a gitáros gyerekeit is sikerült megtévesztenie, akik egyenesen azt feltételezték, az édesapjuk szinkronizálta alá a színészt.
Azonban, a pozitívumok elismerése mellett, nem lehet nem kitérni a film néhány hiányosságára és gyengeségére sem. A történet fő mozgatórugóját a már korábban említett zenés betétek adták, a fellépések és koncertjelenetek azok, amelyek egyértelműen a film legélvezetesebb pillanatait nyújtják - ugyanakkor, talán épp emiatt, a cselekmény maga meglehetősen klisés elemekre épül, amelyeket az életrajzi filmek már jól bejárattak az évtizedek során. A szegény fiú útját mutatja be, aki, miután rátalál a szerencse, és megkapja az olyannyira áhított sikert, karrierje csúcsán megcsömörlik, és lassanként kezdi elveszteni a régi énjét, az alkohol és a drogok rabja lesz, valamint az addig számára fontos emberektől is mind jobban elidegenedik. Ám végül még idejében visszafordul, rendezi az életét, és a film így egy frenetikus, nagy visszatéréssel zárul. A Bohém rapszódia pontosan erre a sémára épít, ezzel viszont együttjár az a hátrány, hogy nem kapunk részletesebb betekintést a Queen múltjába, illetve, Freddie Mercury lelkivilága és belső konfliktusa is csak foszlányokban sejlik fel előttünk.
Játékfilmek esetében elkerülhetetlenek a múltbéli események megváltoztatása, hiába épülnek megtörtént eseményekre: ugyanakkor meglehetősen klisésnek hat az is, amint az egyik ilyen csúsztatás a klasszikus hollywoodi narratíva elemét beemelve köszön vissza. Ilyen például az, ahogy a történet protagonistája mellett feltűnik egy antagonista is (avagy “főgonosz”), Paul Prenter (Allen Leech) személyében. Prenter kezdetben titkárként dolgozott az együttesnek, majd, amikor a banda többi tagja meneszteni akarta, Freddie vette fel maga mellé, mint személyes asszisztenst. A cselekmény során egy rendkívül visszataszító, végtelenül manipulatív figura képében jelenik meg, aki igyekszik még inkább elidegeníteni Mercuryt az együttestől, később pedig a munkaadója ellen fordul (ez a valóságban is megtörtént: miután végül Freddie is megvált tőle, a sértett titkár kiteregette az énekes magánéleti kicsapongásait a sajtónak). A valódi Paul Prenterről viszonylag ellentmondásos képet festenek le a kortársai, a családja pedig egyenesen felháborodott azon, ahogy a filmben visszaadták a jellemét, és, bár az bizonyosnak tetszik, hogy nem gyakorolt jó hatást az énekesre, a végletekig negatív figura felülírja a realitást a műben, és sokkal inkább meseszerűvé teszi azt.
A filmet tehát egy, elsősorban a zenére épülő, az egész család számára élvezetes, és csak nyomokban valós elemeket felvonultató alkotásként lehet a legjobban körülírni. Ugyanakkor, noha nem éppen a legreálisabb az életrajzi filmek sorában, kétségkívül az egyik legélvezetesebb is lehet, amennyiben valaki csupán röpke betekintést kíván nyerni a zenekar életébe, avagy, korábban még nem ismerte őket annyira. Bevezetésként a film tökéletesen körülírja a tágabb képet, és azt sem lehet elvitatni tőle, hogy, ennek a műnek a megszületésének köszönhető, amint a fiatalabb generáció körében is népszerűvé vált ez az együttes az elmúlt pár évben.
Mindent összevetve, bár a filmnek akadnak hiányosságai, főként a múlt feltárásánál, és a cselekmény kidolgozása szintjén, a zene ereje a legtöbb negatívumot sikeresen háttérbe szorítja, és ennek hála, olyan élményt nyújt, mely életkortól függetlenül bárkit utolérhet.
Kedveléshez, hozzászóláshoz jelentkezz be Facebook-fiókodba!
){kind=link}