Lacza Ákos: Izzadó-kezűség



A ligetek közé esett a nyugalom,
fájdalmamban a lelket uralom.
Megölne a távozás után ott maradt lábnyom,
mely beletiporta a vakuval sárgított képeket.
Valahol dér éri a cipőfűzőket,
a reggeli futás egy zenével tarkított álom.
Elhagyom a gondokat, ott az útszélen,
megállni nem lehet, szívemben a kés már túl mélyen...
A lüktető dobbanásban a hangok elhalkulnak,
megfagyott jelenben a felgyorsult érzelem válogat.
Elhittem a szavakat - pergamenre karcolt fonal,
béklyóba köt a tudat, nem jön velem a mondat.
Jóllakottan fekszik a pázsit, rajta ezernyi szirom virága,
megkongat az esti fázis, magányát jelzi titkom világa.
Fiókomba téged rejtelek, arcod őrzi egy megfakult lap,
minden megölt csillag mögött ott a kezed.
Egyetlen tétova izzadó-kezűség - a legvalósabb
ráncai a szerelemnek, rád lehel a fagy, miközben a szív remeg.

Kedveléshez, hozzászóláshoz jelentkezz be Facebook-fiókodba!