Mert porból vétettél, de azzá leszel-e,
vagy sötét égi madarak eledele,
mészkőbe ékelődött kagylóhéj-zárvány,
pöfeteg felhőt szigonyozó szivárvány;
tetőfedők kabátját ráncigáló szél?
Talán pohár szélén elkenődött rúzsfolt,
ágcsúcson konokul csimpaszkodó levél,
messze hagyott szobák emlékekkel zsúfolt
falán málló festék, dombon szőlőkaró,
lombfakadásig sikongva duzzadó rügy,
kandallóban ellobbant pillanatfotó,
ágak hónalján tavasz-csiklandós ürügy,
vagy tengerszem, tükrében eget ringató?
Megsejtem, macskák hátán mit üzen az ív,
s a hívófolyadékba mártott negatív
mint lényegül át feketéből fehérbe?
Folytatjuk a végtelen sakkpartit talán,
mit félbehagytunk, mert kicseleztél apám,
e vezéráldozat neked tán megérte,
egy huszárvágással felszállt lovad: irány
az égi tábla, már toporog a király.
Miután általbucskázom e gyarló lét
koporsószeggel fényesre vert küszöbét,
sírok felett majd kitágul a szemhatár,
és szabadon lebegek odafenn, habár
alattam határral szabdalt térkép e táj,
horgonykampós szívem, mint eloldott uszály
szabadon sodródik Feléd, hol „Sohamár”
el nem ér, s majd ki-be repülünk talán
az idő léghuzatos lengőajtaján;
és fekszem végtelenben összeforrt
párhuzamosunk sínjeire, szemafor-
tilos nap alá, míg zöldre vált; ott, ahol
nem bántanak többé hogyanok, miértek,
sem gyötrető kétségek, félelmek, okok
burokbunkerétől megfosztva a létnek
feltáruló béle agybarázdált titok.
Gigásszá cseperedő cseppkő-tegnapok
időtlen oszlopai között bolyongva
nézek földlementét nap hevében égve,
hol planéták fölött lelkek néma gongja
aláhull a Semmi tölcsérkráterébe.
A vágytalanított Tisztaság arca fétis.
Mindenségbe hűlő homlokomon kendő,
jelenné görbítve múltat és jövendőt,
átugrom holt árnyékomat, végül mégis
a csillámló galaxis-tégelybe vágyok,
asztrál-lények közt keringve, ahol az Úr
izzó kohójában olvaszt másvilágot.
Hisz porból vétettem, hogy legyek „isa pur” –
Kedveléshez, hozzászóláshoz jelentkezz be Facebook-fiókodba!
.jpg)
