Mint fáklyafény az éjszakában, mi utat mutat,
úgy égjen lelked lángja, hogy a tisztavizű kutat
még egyszer megtaláljuk s végsőt kortyoljunk belőle.
A hűsítő kincstől kaptunk mindig új erőre,
pedig oly sokszor átkoztuk vasas íze miatt.
Nézd a belérejtett sok emlékleányt, s fiat:
a nap, mikor megérkeztünk szinte gyermekként,
ahogy az elvetett magvakból lassan új növény kélt,
a Tudás Fájának korántsem tiltott gyümölcsei,
ki mennyit szüretelt, gondolatban magához öleli,
és az elveszett idők! mikor életünk bezárták,
s vegetáltunk, mint korhadt fába tuszkolt lárvák,
a percek, melyek többé nem térhetnek vissza,
de néhány szerencsés azóta is az édes nektárt issza,
s a visszatérés… emlékszel? lekvár voltunk kamrában,
mit az Idő felnyitott és gyorsan felfalt arcátlan,
hogy egy fecskeszárnyon repülő utolsó év után
most nehéz szívvel lépjünk át a távozás kapuján.
S mi volt nekünk ez a hatvanéves épület?
Mit adott ez a négy évnyi éber révület?
Mit jelentenek a falakkal összeforrt emberek?
Mit őriznek meg bennünk az emlék-tengerek?
Út volt, melyen ártatlan gyermekként indultunk el,
s mire végigjártuk, bölcs vándorrá nőttünk fel;
könyv, amely tanított elmét, szívet és lelket,
s minden oldal, minden sor sok furcsa titkot rejtett;
méh, amely szorgosan gyűjtött nekünk arany mézet,
de csípett vadul, ha rossz holdat, veszélyt érzett;
mesefilm, mi valósággá tett néhány álmot:
első szerelmeket, bohókás drámákat, bált, táncot;
repedt tükör, melyben egyszerre két arcunk volt,
a gyermek szeme kacagott, a felnőttén komolyság honolt;
szervezet, melyben mi voltunk a vad és tüzes láz,
mikor olykor-olykor lekopott rólunk a szolid, csendes máz;
fogalom és életérzés, mely leírhatatlan,
de ha nem vigyázunk, léggömb lesz és vádlón elillan.
Vége a lázas lázadásnak, lelkeink lecsitulnak
s új vizek kecses ladikjain lágyan elsimulnak…
Felnőttünk és megváltoztunk, de mégis legbelül
egykori énünk sóhajtozó virágcsokra ül.
Felnőttünk s most elmegyünk, mert ez a világ rendje,
de négy év alatt a ládába került bőven kelengye.
Felnőttünk, s hogy mi vár ránk, az ködbe vesző rejtély,
de nem nyelhet el, ha nem hagyjuk a sötét, rideg éj!
Egyik szemünk könnyezhet, de a másik nevessen,
ecsetünk az égre bodros bárányfelhőket fessen,
mert távozni nehéz, igen, és távozni kicsit fáj,
de nem csak hátunk mögött, előttünk is zöld a táj.
Hát búcsúzzunk most vidám, hálás köszönettel!
Köszönjük a magyarázó szép szót, mi felemel,
a szemet, ami ránk figyelt, a fület, mi meghallgatott!
Az ajtót bezárjuk, de nem teszünk rá lakatot,
hogy mikor elfáradván megpihenünk s vissza-visszanézünk,
láthassuk, hogy mi maradt itt, mi az örökségünk:
miénk volt a pad, mire jövőre más ül már,
övék lesz a cipőnkről a padlóra hullott sár,
rájuk hagyjuk szekrényeink, a néma szemtanúkat,
s rájuk hagyunk téged is, hogy vezess minden újat.
Emlékünk és történetünk lassan elvész, megfakul,
évek múlva nyomunk se lesz. Az Idő mindent legyalul…
Egy ismeretlen arc és név fényképbe fagyasztva,
csak ez marad, s tán elvész ez is egy távoli tavaszra…
Ezért szólunk hozzád még egyszer, érzéssel:
ne hagyd, hogy nyomainkat árapály mossa el,
keltsen életre minket merengő emlékezted,
minket érezz, mikor padokhoz érinted kezdet,
lásd az arcunk mindabban, amit itt alkottunk,
és az érces csengőszóban halld újra a hangunk.
A kitárt kapuban állva szótlan integetünk:
Ne feledd, csak rajtad áll, meddig lesz itt helyünk,
te őrzöd az iskola egén fénylő csillagunk,
s rajtad múlik, kihuny-e, vagy még sokáig csillogunk.
Kedveléshez, hozzászóláshoz jelentkezz be Facebook-fiókodba!
