Távolban elhaló echó
tükre a táj, s bár a bércek
hátát porral hinti a hó,
a völgy mély sebe kivérzett.
Jégtüskét szór a szembe-szél,
sziklába váj emlék heget,
folyónkba közös percekért
helyetted mégsem léphetek.
Hullámok sodró ritmusát
megtöri a parti sólya,
és verdesi daktilusát
a víz színén ingó bója.
A folyók természetrajzát,
s minden kis kavicsot ismersz,
sorssal dacolva lábalsz át,
pillanattá hullik a perc.
A mélyben pikkelycsillanás,
hullám-csiszolt kövek alatt
kagylóhéjajkak, csigaváz,
ezredévben mért pillanat.
Éreztem, ez csak a kezdet,
rigmust ringató új csodák
s összefűzött szógerezdek
között evickélek tovább.
Egyszer még átérek talán,
szívdobom veri a tamtamot.
A folyó másik oldalán
roppanó rőzsedallamok
szikramámora kell-e még,
hogy tetszhalott élvezkedés
lángján emésszem szellemét?
A remény már édeskevés,
bűvkörén átégett a vágy –
varázsa füst és hamu lett.
Titkait rejtő folyóágy
mélyén elveszett amulett.
Messzi táj tükre elhaló
echó bércek pőreségén.
Völgybe vágott seb a folyó,
átúszunk a világ végén.
Kedveléshez, hozzászóláshoz jelentkezz be Facebook-fiókodba!
