Hervay Gizella: Két vers



I

Annyira kellesz, hogy – látod –
megtanultam hallgatni érted,

annyira kellesz, hogy
álmaimból könnyedén kilépek,

annyira kellesz,
hogy téged kereslek, nem a szerelmet,

gondolataidba vegyültem,
mint anyja könnyeibe a gyermek.

II

Fáradt szemünkön összefogódzva guggol a szorongás.
El ne menekülj, most kezdjük csak látni egymást.
A mámor – rikító selyem volt csak – elszakadt –
téged szeretlek immár, nemcsak magamat.


Kedveléshez, hozzászóláshoz jelentkezz be Facebook-fiókodba!