Álomkép vagyok az űri csendben,
vándorló fátyla egy kiégett világnak,
talán kik engem látnak, ölelést keresve,
ők is halott szerelmesek, senkié lett társak.
Búsan nyögnek utánunk
a tájba olvadt viszhangok kísértő rémei.
Nem húznak értünk harangot,
Hogy kik volnánk? - senki sem kérdezi.
Csak szótlan menetelünk,
tengernyi tömegben,
ahogy kövér férgek hullámai
az elbomló szövetben.
Sokan vagyunk eltemetve!
Mind a végtelenbe átszűrt
magányosság cseppjei,
És hangtalanul a dermesztő hidegben,
ott állunk mint emlékeink
elfeledett keresztjei.
Kimerült a nap, sötét most e vidék,
fölszántja földjeit a fájdalom ekéje,
itt hagytuk szíveink, kincs-üregek hitét,
most a hóhér ad zsandárként a másvilág kezére.
Eljár a lelkünk, gyászolva felettünk
az elmúlás mustrálgat szánakozva minket,
s a beomló téridő örök vonzásában
eltemetjük szerelmeinket!
Kedveléshez, hozzászóláshoz jelentkezz be Facebook-fiókodba!
