Férfi-soviniszta közöny volt a bölcsőm,
ringatták porcelán, törékeny testemet,
liliomkehelyből baldachinos bölcsőn,
apró-cseprő álom vigyázta csendemet.
Gyémántszitakötő még reppent nesztelen,
gyermekkorom néma legendáját leste,
leheletfinoman szárnyalt el szertelen,
míg be nem köszönt a holdvilágos este.
Álomba ringatott pehelykönnyű Anyám,
nejlonpongyolába sovány teste hajlott,
kinti ridegségbe kurjongatott apám -
csordult a létpohár - asszonyi szív sajgott.
Zümmögött az idő - lassan cseperedtem,
incselegtem tova, fecsegve-locsogva,
vágyak mezejére ifjan heveredtem,
pipacsmező mélyén hangosan zokogva.
Indigókövektől elgyengült a lábam,
lüktetett a remény gyenge aortámon,
bolyongott a lelkem különc, cinkos nyárban,
álmaimnak súlya nehezült bordámon.
Búcsút intettem a pityergő gyereknek,
múltamnak gyötrelme morzsányira sorvadt,
lassan kialudtak a régi szerelmek,
izzó görönggyé vált, majd hamuvá porladt.
Eleven nő lettem, pajkos - ízig-vérig,
nőcis gondjaimat fütyörésztem halkan -
most már gondolatom vannak, akik értik,
már nem oly csendesen - felcsendült a dallam.
Igaz szerelemtől gyöngykagylóvá váltam -
ezért volt érdemes e világra jönnöm,
értékes, becses kincsem ölembe zártam,
az én gyönyörű gyermekem - igazgyöngyöm!
Nővé teljesedtem - ráncos virágszirom,
majd fakó korallá lesz vénülő ajkam,
még izgága lelkem kalitkáját nyitom -
reppenj papírmadár, ne légy rab, mint hajdan!
Megkövült csigaház, porcelán mosolyok,
bolyongok tudattal - el onnan nem kések,
sóvárgok meredten - ború-köd gomolyog -
csordul szívem, ha a csontmezőre érek.
Kedveléshez, hozzászóláshoz jelentkezz be Facebook-fiókodba!
