Gyökereimet kerestem
földön és égen
gyermek tekintetemet kérte a
lábnyomaimba hagyott várakozás,
otthontól otthonig haladtam mindig, de
mára eltaszítottam a csetlés-botlást,
sejtem, mi végre halkul bennem a zakatolás.
Nem fáj, hogy a déli ablakaim mindegyikét
zárva találtam, s csak
lapockáim körvonalát követi a múlt,
északról ejtőzött fény ért arcomhoz csendben
tudom már, ha felfelé nézek,
befelé vezet az út.
Itt bukkantam rá színtelen íriszemmel
az ajándékra:
Magam vagyok magamnak
anyja, lánya,
fámnak a törzse, gyümölcse, a
folyton más, mégis szüntelenül megújuló ér,
hogy Egy vagyok a soha el nem múló erdőben,
egyszerre vagyok a zöld, bíbor és arany levél.
Kedveléshez, hozzászóláshoz jelentkezz be Facebook-fiókodba!
