Hámlott a vakolat, a barnára festett ajtókról lepattogzott a máz. Olyan ócska és megalázó az egész – gondolta. Ha kinyílik az ajtó, és mögötte ott áll a nő, akkor úgy folytatódik minden, ahogy eddig, több mint egy éve. Idáig kölcsönkért lakásokban, olcsó szállodákban találkozgattak. Télen sikerült egy egész hétvégét kettesben lenniük, szép hegyi panzióban, svédasztalos reggelivel, de nem volt kedvük kibújni az ágyból. Úgy érezte magát, mint egyetemista korában. A szerkesztőségben próbáltak egyszerű munkatársként viselkedni, hogy ne derüljön ki, mi van köztük. Milyen banális, hétköznapi és közhelyes – húzta el a száját. A főnök meg a beosztottja, kész kabaré, tréfának is gyenge. Mégse tudott szabadulni a nőtől. Nem volt ez szerelem, eszébe se jutott felrúgni érte mindent, csak kellemes időtöltés. Ezért is akart bérelni egy kis lakást, valami félre eső helyen, ahol még véletlenül se botolhatnak bele ismerősbe. Arra persze nem gondolt, hogy bár belvárosi kerület, de mégis ilyen pocsék, elhanyagolt a ház. Amikor megjelent a hirdetés, azonnal felhívta a számot és látatlanban le is foglalta. Szoba, konyha, fürdőszoba, amire használni akarják, arra jó lesz – vigyorodott el kajánul. Mert Ziával beszélgetni nem lehetett, legfeljebb a celebekről meg a ruhákról, minden pletykát betéve tudott, a szeme csillogott, amikor bizalmas szexi kis történeteket írogatott. De micsoda teste van! – nyalta meg a szája szélét önkéntelenül is. Második emelet, jó magas és itt-ott kicsorbultak a lépcsők, penész meg valami lekozmált káposztaszag facsarta az orrát, s mire felért, izzadság csorgott végig a hátán. Fene se tudja, mire neki ez a viszony, még magyarázatot se tudna adni, ha Vera egyszer rájönne. Mert ő igazi társ, diákkori szerelem, a három kislányuk anyja, művelt nő. Szeptembertől újra tanít, a legkisebb gyerek óvodás lesz, a nagyobbak iskolások. Micsoda szép két hetet töltöttek a tengernél! – és szinte érezte a hűs hullámokat, persze csak az egyik ajtó nyílt ki, s egy foghíjas öregasszony kancsított ki rajta. Odavetett neki valamit, ami köszönésnek hangzott, és kezében forgatva a kulcsot, ment végig a körfolyosón. Néhol meglebbent egy napszítta függöny, biztos jól megnézik, azt hiszik, hogy új lakó. Még csak az kéne, ilyen lepratelepen élni! Arra a heti egy-két ellopott órácskára jó lesz, majd rendbe teteti, mert hogy festetni kell, meg alaposan kitakaríttatni, arra fogadni merne. Te jó ég, hogy néz ki ez a kóceráj! – nézett le az udvarra, és savas íz gyűlt össze a szájában, mint foghúzás után. A jobb hátsó hatosból megint kiesett a tömés, húzta rajta végig a nyelvét.
Jó magas épület, tán valamikor a múlt század elején építették. Az udvarban az az ellenszenves kis emberke tologatta a kukákat, akivel akkor találkozott, amikor elindult felfele. Nem köszönt, épp egy nagyot sercintett, a kezében cigi füstölgött, és hosszan, mélyről harákolt. Kitérdelt munkásnadrág meg vagy két számmal nagyobb zubbony volt rajta, és valami olcsó pálinka bűze áradt belőle. Csak remélni tudta, hogy Zia nem fut össze vele. Mert a lány utálta az ilyeneket, messziről kikerülte a kéregető hajléktalanokat is, és ha véletlenül buszra vagy metróra kellett szállnia, utána tucatszor kezet mosott, és kis parfümös üvegből levendula illatot fröcskölt magára. Nem is kedvelem a levendulát – torpant meg. A tengerparton levendula fagyit kért a középső lánya, aztán eldobta, hogy olyan íze van, mint a szappannak. Vera haragudott, hogy kár volt érte pénzt adni, de ő csak nevetett, és vett helyette pisztáciát. Vera néha olyan kisstílű tud lenni, meg spórolós. Sóher – jutott eszébe apja kedvenc szava. Az anyja is az volt, végtelenül spórolós, az ilyenekre mondták a faluban, hogy olyan gondos háziasszony, aki régi gatyafenékből is tud új túrós zacskót csinálni. Anya szerette Verát. Ziát biztos utálná, mondana rá valami csúnya szót.
Megint lenézett az udvarra, már üres volt, a nagykapu egyik szárnya ferdén lógott, az utcáról benzingőz csapott be, piszkos kis papírfecnik keringtek a csordultig teli szemetesek között. Egyre bizonytalanabb lett, talán mégse ezt a lakást kellett volna választani, főleg úgy, hogy nem is látta.
Zia felnéz rá, búgó hangon mondogatja, hogy mennyire látszik rajta, hogy igazi nagyvilági férfi, dicséri az ízlését, egy-egy megjelent cikke után olyan dicshimnuszt zeng, hogy az már zavaró. Nagyvilági? Egy kis zsákfaluból jött, ez az igazság, és nem szívesen megy vissza. Vagy por van, vagy sár. Régen nem is volt otthon, de pénzt rendesen küld, nem mondhatnak rá semmi rosszat. Vera ugyan nem ért vele egyet, hogy nem a pénz a lényeg, hanem a szeretet, meg menjenek már le, a lányok szeretik a falut. Ő nem. Anyja mise után még sokáig ott áll a kis templom előtt, és mindenkinek mutogatja a fényképeket, aki még hajlandó megállni, meg dicsekszik a fővárosban élő fiával.Megborzongott, vizes inge a hátára tapadt. Mit keres ő itt, ebben az elhanyagolt házban? Elmúlt negyven,kívülről nézve megvan mindene. Csak a lendület, az torpant meg valahol út közben. A regény, amit meg akart írni, sose készült el. Ott hever a fiókban a vázlat, az első két fejezet kész, kis papírdarabokra írva egy-egy gondolat, kulcsszó, pedig hónapokat töltött csak kutató munkával.
Jó lett volna nagy íróvá válni! – sóhajtott, aztán lenyomta a kilincset, az ajtó nyikkant egyet, nem volt kulcsra zárva. Megkönnyebbülten sóhajtott, Ziának nyoma se volt. A csálén álló asztalon egy régi újság hevert, a mesénél volt kinyitva. Hány éves vagy, királyfi? – így kezdődött.
– Negyvenegy – válaszolt félhalkan. Nem nézett vissza, úgy ment ki az ajtón, észre se vette, hogy kiejtette kezéből a felesleges lakáskulcsot. Ma ő megy a lányokért az iskolába.
Kedveléshez, hozzászóláshoz jelentkezz be Facebook-fiókodba!
.jpg)
