A közelmúltban a magyar közvélemény jókat derült némely,
forradalmi hevülettől túlfűtött politikus helyesírási hibáin. Az internet népe
futószalagon gyártotta a vicces mémeket, az érintettek szánalmas
magyarázkodásai pedig csak fokozták a közderűt. De ahogy írták: „Minet nem lehet elhallgatatni!” Néhány hónap alatt kialakult egyfajta, sajátos, politikusi stand up comedy műfaj, a fellépésekre már nem csupán az Országházbankerül sor, a produkciókat kivitték az utcákra. Én ezt a jelenséget Bangóné-effektusnak neveztem el, persze szigorúan magánhasználatra, mert ugye, én is szeretem a „szabad sajtot”. A minap a 6-os villamoson utaztam a munkából hazafelé, és ez már önmagában egy kaland, mármint az utazás és a hatos villamos. Többek között ezért is szeretem Budapestet, az ember csak kilép az utcára, és máris a történések részévé válik. Az utóbbi időben a Nagykörúton közlekedő sárga zajdobozokat nyugodtan elnevezhetnénk koldus- vagy kéregetőjáratoknak, mert szinte minden szerelvényen megjelenik valaki, hogy az utazóközönség lelkiismeretére hatva összeszedjen pár forintot. Egyes vélemények szerint egy szorgalmas, hivatását komolyan vevő kéregető a nap végére már figyelemre méltó összeget tud megkeresni. Talán az egyik legismertebb az a raszta-frizurás fiatalember, aki, hol szólóban, hol egy kutyával, a Fedél nélkül című újságot árulja. Egy időben, néhányszor összefutottam egy punk párral, akik őszintén bevallották, alkoholra gyűjtenek, mert ilyen az élet, józanon nem lehet kibírni. A legszívszorítóbb, ha maszatos kisgyerekek vagy karjukban csecsemőt tartó anyák kéregetnek. Bevallom, a legtöbb esetben adakozom, ahogy édesanyám mondja, ezért nem ver meg az isten. Az egyik barátom szerint hülye vagyok, mert ez csak jó álca, a haszon java úgyis az úgynevezett koldus-maffia zsebében landol.
Szóval, fáradtan szálltam fel a sárga combinóra a Moszkva, akarom írni, Széll Kálmán téri végállomáson. Megörültem, hogy van hely, leülhetek, ám a Széna téren máris átadtam egy őszhalántékú, idős hölgynek. Amúgy nem szeretem a combinókat, mert ha nincs ülőhelyed, csak az ajtók két oldalán található beugrókban találsz nyugodt, biztonságos állóhelyet, ahol nem löknek fel, nem ütköznek beléd hátizsákos utasok. Ezúttal a harmonikaszerű, csuklós részben találtam menedéket, és még kapaszkodni is tudtam. Már messziről meghallottam: „Kérem, adjanak pár forintot! Éhes vagyok!” – mielőtt megláthattam volna a hang gazdáját. Megviselt arcú és ruházatú, hatvanas éveit taposó férfi érkezett, kezében kartonra írt szöveg. Fáradt voltam, el sem olvastam, de mondanivalója bizonyára nem lett volna új a számomra. Úgy döntöttem, így a hétvége előtt, nagylelkű leszek, és kipipálom a heti jó cselekedetemet is. A férfi hosszasan hálálkodott, mielőtt zsebre vágta volna a pénzérméket. Tovább haladva már kevesebb szerencséje volt. Aztán váratlan dolog történt. Az őszes halántékú hölgy, akinek nem sokkal korábban átadtam a helyemet, hirtelen mozdulattal felpattant, és kikapta a koldus kezéből a táblát. A táskájából villámgyorsan előkerült egy toll, áthúzott, javított, majd visszaadta a meglepett férfinek a következő mondat kíséretében: „Akkor adok magának pénzt, ha majd megtanul helyesen írni!”
Hiába, a valódi pedagógus sosem megy nyugdíjba, haláláig tanít, oktat, csak egyre kevesebben vannak, akik okulnak.
