Horváth-Tóth Éva: Örökségem



Alig van hely a kamrapolcon.
Nem férnek a befőttek,
az ősz a nyakunkon lobog,
hirdetik a barnuló lombok
és a hűvösebb hajnalok.
Hát pakolok.

Egy dobozra bukkanok, aranyló szatén a belseje,
s néhány aprócska csésze
- szép mívesek, kecsesek -,
meg alátétek vannak belerejtve.
Persze, kávéskészlet.

Tőled kaptam. Örököltem. Forgatom a könnyű porcelánt,
minél tovább nézem őket, 
annál szebbek. És nehezek.
Szinte megszakad tőlük a szívem.
Csak az reped.

Elteszem mind. Dobozba zárom a törékeny hagyatékot.
A tükör úgyis minden nap terád 
emlékeztet, mert vonásaimban
ott talállak. Én magam vagyok
örökséged.

Kedveléshez, hozzászóláshoz jelentkezz be Facebook-fiókodba!