Alig van hely a kamrapolcon.
Nem férnek a befőttek,
az ősz a nyakunkon lobog,
hirdetik a barnuló lombok
és a hűvösebb hajnalok.
Hát pakolok.
Egy dobozra bukkanok,
aranyló szatén a belseje,
s néhány aprócska csésze
- szép mívesek, kecsesek -,
meg alátétek vannak belerejtve.
Persze, kávéskészlet.
Tőled kaptam. Örököltem.
Forgatom a könnyű porcelánt,
minél tovább nézem őket,
annál szebbek. És nehezek.
Szinte megszakad tőlük a szívem.
Csak az reped.
Elteszem mind. Dobozba zárom
a törékeny hagyatékot.
A tükör úgyis minden nap terád
emlékeztet, mert vonásaimban
ott talállak. Én magam vagyok
örökséged.
Kedveléshez, hozzászóláshoz jelentkezz be Facebook-fiókodba!
