MVDH társalgó // interjú Toldi Zsuzsával

1954-ben születtem Kecskeméten. Nagyon nehéz életsors adatott, amit érzékeny idegrendszerrel éltem meg. A Kodály iskolába jártam, ott nagyon erős alapokat kaptam. Később tanárképzőt, majd egyetemet is végeztem bölcsészkaron, magyar és ének-zene szakon. Semmi mást nem akartam, csak tanítani. Annyira szerettem hivatásom, hogy sosem éreztem munkának, soha nem választanék mást. Ezreket tanítottam tanyán, faluban, gimnáziumban. Fontos állomásai életemnek: Kunszállás és Csongrád. Alapelvem a következő volt, ami mottója is 2022-ben megjelent NKA támogatású könyvemnek: „Minden faluban vagy iskolában az iskola kellene, hogy a leggyönyörűbb hely legyen – olyan gyönyörű, hogy ha egy gyerek rossz fát tesz a tűzre, az lenne a büntetése, hogy másnap nem mehet iskolába.” (Oscar Wilde) Negyvenkét év szolgálati idővel mentem nyugdíjba. Két házasságom volt, már rég özvegy vagyok. Két gyermekem született, a gyerekek elmennek, dolguk van. Magam vagyok, amit nehezen viselek. A nyugdíj után a nagy ürességben felvetődött a kérdés, hogyan tovább. Meg kellett találnom az akaratot, hogy folytassam. (FM) Az írásban sikerült. Lényegében 2002 óta írok, de miután felszabadultam, rövid újságírói munka után egyfolytában írom a könyveket. Minden, amit megtapasztaltam, megéltem, ömlik, fáradhatatlanul, mintha sosem akarna véget érni. Ez mellett az emberek, a rászorulók megsegítése is életcélom lett, nagyon sok karitatív munkát végeztem, de ezzel nem szabad dicsekedni. Szóval így vagyok most.

– Hogyan kerültél kapcsolatba az irodalommal, miért pont prózában fejezed ki magad? Volt-e, van-e olyan szerző, akit mesterednek, esetleg példaképednek tekintesz, vagy hatással volt rád?

– Az irodalommal foglalkozásomnál fogva találkoztam, sőt egész életemben társam volt. Nemcsak rengeteget olvastam, de igen el kellett mélyülnöm ahhoz, hogy az olvasottakat az én mércém szerint tovább tudjam adni tanítványaimnak. Tíz éven át vezettem amatőr színjátszó csoportot. Nagyon sok ifjúsági regényt dramatizáltam színpadra. Talán itt kezdődött, itt mentem el a próza felé. Elvileg a magyar és világirodalom nagy alakjait ismernem kellett, tehát a hatás felsorolhatatlan. Andersen a mesekönyveimben van jelen. A fény mögött mindig látom az árnyékot. József Attila egész életrajzát, költészetét sejtjeimben érzem. A realizmus csúcsát Móriczban találtam meg, mindig izgattak Krúdy idősíkja, a sejtelem, Örkény groteszk világa, Zola naturalizmusa… a sornak nem lehet vége. Minden együtt él bennem, együtt hat. Az első lapon pedig Németh László áll, mutatja az értékminőséget nekem.

– Milyen hatások formálták írói stílusod, kifejezésmódod, gondolatvilágod? Milyen alkotói körülmények között születnek írásaid?

– Gondolatvilágom sokfelé csapkod, de mindenhol az emberség, humánum tisztelete áll. Stílusom remélem, hogy egyéni. Az egyéni vonalat talán épp a sokféleség kevertje adja. Mostanában elmentünk a rövidprózák felé, megkedveltem ezt az irányt, de az is hozzátartozik, hogy talán Örkény akkor még nem is gondolt rá, hogy az elolvasottság valószínűsége pörgő világunkban a rövidség miatt nagyobb. A kisprózában a szerkezet fellazul, mesteri feladat a tömörítés. A kifejezésmódomban tudatosan törekszem, megerőltetnem sem kell magam, hogy gyönyörű magyar nyelvünk gazdag szókincsét alkalmazzam. Nagyon egyszerűek alkotói körülményeim. Kockás füzetben, ceruzával írok, olyankor néma csend van. Majd átteszem gépbe, szerencsére vakon gépelek.

– Hogy látod, mi az író feladata?

– Megmondom őszintén, ebben a jócskán értékvesztett világban nehezen találom meg magam. Örülök, hogy korábban éltem. Sokszor úgy érzem, már kriptaszökevény vagyok. De nem! Most, különösen most van igenis szükség az értékek felmutatására, közvetítésére. Mesekönyveimben (16 db) remélem nem didaktikusan, de feltétlenül üzenni kívánom azt, amit ma a katedrán mondanék. A lélekhez szólnak üzeneteim. Mindig, minden helyzetben az emberség kiútját kell felmutatnunk. Néha csapok egyet világunk társadalmainak fonákságaira, nem ezt szeretem legjobban.

– Mi a véleményed a kortárs irodalomról, publikálás lehetőségéről, szoktál-e kortárs eseményekre járni, van-e kedvenc közeged?

– Ma nagyon sokan írnak. Sok a költő és író. Nem találom ezt reálisnak. Írónak lenni sokkal mélyebb kritérium, mint a megírt könyvek és lájkok száma, valamint egyéb külsőségek. Nincs jó véleményem a publikálás lehetőségéről sem. Látszólag az online felületeken hatalmas a hozzáférési lehetőség, ám nem mindig van szűrés. Ez baj. Nyomtatott lapokba bejutni – politikai és rokoni kapcsolatokkal lehet biztosan. Soha nem tudom, kik azok, akik minősítenek. Az Írószövetség elnökének célja a határokon túli és vidéki alkotók támogatása. Ezt olvastam. Nem így van. Nagyon tisztelem a határon túli magyarokat, de az anyaországi alkotók mintha hátrányba kerültek volna. Az NKA konkrétan, megkérdezésre tudom, hogy olyan alkotókat támogat, akik mögött kiadó áll. A kiadók ismeretlen szerzőket anyagi okokból nem szívesen vállalnak fel, ami felháborít, hogy sokan nem is válaszolnak. Marad a magánkiadás. Így rengeteg könyv kerülhet a piacra, míg bírja a pénztárcád és energiád, ám ez felduzzasztott állapot, nem értékkövető. A zsinórmérték a pénz, nem a morál. Budapestre járok rendezvényekre. Jelenleg kedvenc közegem A Hetedik közössége. Azért, mert tehetséges, de észrevétlen alkotókat kívánnak támogatni.

– Ha még nincs, tervezel-e saját kötetet? Ha már van, mi a legújabb vagy soron következő koncepció?

– Tizenegy saját kötetem van. Egyhez kaptam NKA támogatást (Krétapor), egy esetben az Írószövetség véleménye és a Canon cég támogatott (Miklóska mesekönyve), kétszer kaptam szponzori segítséget külföldről (Vitrinlakók, A fájdalom gyöngyei), a Tanítónő a szocializmusban c. szociográfiám pedig Kunszállás község összefogásával tudott megjelenni. A többi magánkiadás. Mind elvitték, nincs belőlük. Húsznál is több gépelt kéziratom van, mesekönyvek, novelláskötetek, három regény. Mondanám, hogy kiadót keresek, de már majdnem feladtam. Most, hogy kérdezed, talán írok még könyvet, olyan könyvet, amiben érzéseimet a jó zenék motiválják. A zene kiváltotta emóciókat prózába áttenni egy nagyon komplex, kihívó feladat. Minden találkozás hoz valami újat, ami tovább visz.

– Mit javasolsz azok számára, akik versírásra adják fejüket, és íróként fejlődni, érvényesülni szeretnének?

– Valami polgári foglalkozás szükséges, hogy létezni tudjanak. Írjanak meg mindent! De tudják, hogy hatalmas kitartásra, erőre van szükség. Ne kergessenek álmokat. Anyagi elismeréseket, díjakat. (Megjegyzem a sok oklevél is devalválódhat.) Lehet, hogy alkotásaik az ismeretlenség homályában maradnak. Mégis ragadjanak meg mindent, ha nagy az akarat, bízzanak. Ezzel a nagyok is így voltak. Helyezzék el levéltárban a kéziratokat. Hátha egyszer majd jön valaki, elvégre a reménynek mindig meg kell maradnia. Legyenek tagjai irodalmi műhelynek, ahol esetleg fejlődhetnek, de csak addig a pontig, amíg ki nem használják őket. Előfordul, hogy bátran remegve fel kell vállalni az önálló utat is. Én már túl vagyok mindenen!