Sándor korán ébredt, egyébként
sem volt jó alvó. Délután ritkán pihent, egészen el kellett fáradnia, hogy hátát az
ágyon kiegyenesítse. Este nyolctól
már szakaszokban szuszogott. Éjfél után a sötét szobában
halkan sétálgatott, esetleg gyenge
lámpafénynél olvasott. Aztán tett még
egy kísérletet, s ha szerencséje volt, hajnalig visszaaludt. Most olyan reggeli
öt óra lehetett.
Órát ugyan
nem használt, elég volt ránéznie a nap állására. Szerette a fényt, a levegőt, a
Nap és a Szél gyermeke volt. Amikor
a nap elbújt, szomorú lett. Akkor meg a csontjaiban érzékelte az idő múlását.
Kint már világos volt. A zöld bokrok
és fák csendes zöldbe borították a házat, mindenütt nagy nyugalom honolt.
Tavasz fele járt. Fűteni nem kellett, kellemes időre lehetett számítani. Sándor
érezte a kora reggeli levegő frissességét. Az ablakpárkányokon cserépben
piroslott a muskátli, a begónia. Ő ültette őket. A tekintet nyugodtan pihent meg a reggeli üde látványon. A horizontba bőven belefért
még a faanyagból készült madáretető
is, eleség most nem hiányzott, a madarak szabadon röpködhettek a határban.
Egy-két kellemes madárcirip teljesítette ki a reggel szépségét.
Sándor
komótosan elvégezte reggeli teendőit, a hétköznapi tevékenységeket, ahogyan ő
fogalmazott. Általában ezek a
megszokott mozdulatok tartják mederben az embert, ha már nem kell munkába rohannia. Locsolás, kutyaetetés. A locsolókannája különösen
szép volt, fényes, időtálló. A kis
fekete kutya rég megkezdte láncos sétáját, rég kilépett már a csinos
kutyaházból. Vakkantott. Ő is érezte a reggel
illatát, a közeledő, erőt adó ennivaló szagát.
Sándornak
ma fontos dolga volt. Határozott léptekkel indult a konyhaszekrény felé. Itt
egy kicsit elbátortalanodott, mert a bútorokat elég gyakran tologatta,
cserélgette, hirtelen nem is tudta, amit
keres, melyik fiók alján lapul.
Ujjai óvatosan érintették meg a kés hegyét. Megvan. Ma le kellett ölnie ebédre a
tyúkot. A szomszédból, Juliskától kapta ajándékba. Vagy talán azért, mert
szorgalmasan vásárolta tőle a tojásokat. Juliska már idős asszony volt, itt-ott
foltosodott már a ház tisztasága.
Ő maga még egészen jól bírta magát,
az ura gyakran ivott. Ki is
tessékelte egy másik, kisebb épületbe, még az sem kizárt, hogy ezért építtette.
A tyúk sem volt már fiatal, elajándékozta hát Sándornak.
A kés
pengéje úgy vágta meg a tyúk nyakát, akár a vajat. Sándor különben is szép
rendben tartotta szerszámait. Élezte,
zsírozta, festette őket, melyiknek
mire volt szüksége. Amiből több is volt, azokat szép sorjában egymás
mellé állította a padláson. Meg is volt a pengével elégedve.
A vér sűrű
cseppekben csöpögött a fűre, a kutya feszülten rótta a köröket. Megérezte a vér
szagát. Sándor tudta, hogy dolga végeztével szépen
feltakarítja a kis területet majd vízzel, egy jó, kiadós eső pedig
tisztára mos majd mindent. Szakszerűen fogta az állatot. Fejét ferdén tartotta
lefelé, ujjaival a barnás tollazatba kapaszkodott. Másik kezével szorosan
markolta a lábakat, kis rongydarabbal már előre összekötötte őket. A test néha
megrázkódott, a nyakból már lassabban szivárgott a vér. Néha buborékolt, mintha
hörgött volna a fuldokló, aztán egy utolsó rándulás, s a test kemény merevségbe
dermedt. A természet csendben, némán figyelt, falevél nem susogott, csak a
kutya nyüszített a tavaszi levegőbe.
Sándor
villámgyorsan tette a dolgát. A víz már suhogott. Míg kihozta a nagy edényben
az udvarra, a friss halottat a vértócsa mellé fektette. Gyorsan kellett a munkát
végeznie. A merev testet kétszer mártotta
a forróba. Könnyedén vált el a
bőrtől a toll, az ázott tollazatot
finoman tépkedte a testről,
nehogy a bőr szétszakadjon. Tokozott, majd vagdalt, húst darabolt. A kutya csaholt,
nyelve lihegett, mindenféle véres szagok terjedték szét a levegőben. Nemsokára
lassan főtt a tűzhelyen a tyúkhúsleves, a furcsa szagokat finom, tavaszi
zöldségillat váltotta fel, mikor hozzálátott a vér eltakarításához. A tollat
vizestől öntötte a szemétgödörbe. Ideje volt, a húsnak sok idő kellett, hogy egészen puhára főjön. Lassú tűzön akár
délig is eltarthatott. Kellemes
húsleves illat fűszerezett, a nyál összefutott
a szájban, emlékek törtek fel.
Fehér
abroszokat, jó minőségű damasztokat fújt a szél a régi tornácon. Mindig
elegánsan terítettek. Kisebb és nagyobb tányérok, ruhaszalvéta, pálinkás és
boros poharak, ezüst evőeszközök lepték be a hosszú asztalt. Fűszer és
kenyértartók, a kertben akkor orgona virágzott. Terebélyes diófák adták
a hűst, nyáron érett a barack,
a kerítésen kékesedett ősszel az
otelló. A tehetős, polgári család körbeülte a leveses tálat, a merőkanálból
csorgott a tányérokba a gőzölgő tyúkhúsleves, a kézi metélt tésztát friss tojásból
gyúrták, egészen vékonyra vagdalták. Sándor akkor még nem kért a levesbe piros
cseresznyepaprikát, csak szőkén mosolygott. Később a kalapos hölgy a jóképű,
egyenes tartású férfi vállára hajtotta fejét, amaz átkarolta vékony derekát. A
szieszta közben csoportkép készült a lugas alatt.
Sándor most
egyedül ebédelt. Nagyot koppant a kanál a tányér aljához. A hús megadóan vált
le a
csontról, amit hanyagul dobott
oda az éhségtől, szokatlan szagoktól megkergült kutyának. Nem sok
idő kellett, már üresen kongott a leveses lábas. Sándor elégedetten dőlt hátra
a széken. A jóllakott teltség érzése kicsit elbódította, talán szunyókált is
néhány percet. Sosem emlékezne rá, így történt-e. Az étel bejutott a belekbe, a
szervezet lassan elkezdte emészteni az ebédet. A kutya boldogan rohanta
meg a csontokat, majd hason fekve
élvezte a tavaszi nap még erőtlen sugarait. Csak a nyála
csordogált lefele, s most nem volt
kedve futkározni.
Sándor
felett szinte észrevétlen eltelt a délután, majd észrevette, hogy a szombat
lassan estébe kezd fordulni. Kicsit
hűvösebb lett a levegő, a nap aranysárga korongja határozottan lefelé csúszott
a szabálytalan felhőkkel tarkított kék égbolton. Szép volt. Gyomra nagyot
csikart, majd görcsbe rándult. Egész mélyről vette a levegőt. A belek megint felpuffadtak, valamikor csak útba
kellene ejteni az orvost, ha rá tudja magát szánni, persze. Odébb lesz az kicsit még, de az is eljön, jegyezte meg magának halkan, s nagyon
igyekezett az udvarra.
Vizelnie kellett. Megállt a fakuló reggeli vértócsa mellett, egy pillanatra mintha ott sejtette
volna a tyúk merev testét is, a vörösre vágott nyakat, az összekötözött lábakat. A kést
még délelőtt megtisztogatta a vértől, ám egy pillanatra hallani vélte a halk
nyisszanást. Majd látta a szikét, érezte matatását saját hasfalán.
Megrázkódott.
Ismét
eltelt egy nap. Már szürkül, szüremlik az est sötétje. A fák sötéten
bólogatnak, a virágokat meg kell locsolni reggel, és a kutya újból éhes lesz. Lassan, kiadósan hugyozott rá
a vérfoltra. Majd hirtelen ötlettel rádobott a tócsára egy ötös fémpénzt.
Nem is fizetett a tyúkért. Pedig az életben fizetni kellett
mindenért.
„Így van ez rendben.
Együtt van trágya,
pénz és vér.”
