Még meg kellene írni azt a verset,
mely szolgaságra kárhoztatva szétég,
mely öröktől fogva lelkemben erjed
megfojtva békém tiszta szívverését.
De csak vonaglik, sanyargat és gyötör,
majd rám- rám üvölt: "még ne, még ne akard!",
s akár a szerelmes szívet a gyönyör,
lázadó tüzével átdöf, mint a kard.
Tűröm hát, hagyom, hogy véremből igyon,
harapjon, marjon, rágjon, mint a féreg,
s mint tenger, mely nem tudja merre ringjon,
árasszon el, mint árapály a stéget.
És ha megérett, törjön ki, mint vulkán,
mely vérmesen békés égboltot bököd,
majd mint Istentől szökő szent fényhullám,
itasson jól át minden lélekrögöt.
Még meg kellene írni azt a verset,
amely rút fekélyként rögvest kifakad,
kivárom azt az áve-szavú percet,
mert meghalnom is csak azután szabad.
Kedveléshez, hozzászóláshoz jelentkezz be Facebook-fiókodba!
