Nap sugara csillan babérkoszorúdon,
múzsák énekszava kísér tarka úton,
művész faggat téged, hogy merre induljon,
arcod mégis árnyba borul.
Édes bor a siker és az elismerés,
de íztelen, ha tátong szakadékmély rés
az emberek és közted. Komor jelet vés
homlokodra az konokul.
Sok száj tátong – érted ordít,
de egyszer mind hátat fordít:
szívük zárva, nem léphetsz be
– szíved fordul nyárból télbe.
Örök átok, fájó talány:
társtalan társad a magány;
híres, gazdag ugyan lehetsz,
magyar Parlamentet vehetsz,
tavaszi szélről dalolhatsz,
élő legendává válhatsz,
millió rajongód lehet,
ha egy se ért, egy se szeret…
Félbemetszett kristály szilánkosra törve,
gerenda, mi tetőtonnák alatt görbe,
elveszett óra, mi halad körbe-körbe,
így hal meg, ki társtalan él.
Sorsod látod. Kiút nincs, ezt jól tudod már,
nem lelsz köztük olyat, ki a kezedre vár…
Emberek közt egyedül, merre áll a határ,
bolyongj hát, magányraítélt!
Kedveléshez, hozzászóláshoz jelentkezz be Facebook-fiókodba!
