Van, ami sosem változik. Ha egyszer megérintett egy dal és egy érzés, örökké összekapcsolódnak. Életünk láncán a láncszemek ilyen pillanatokból állnak, amik érzékenyek, kiemelkedőek, hatással vannak ránk, a jövőnkre, az utánunk következőkre. Ezek újra és újra előbukkannak, kicsik morzsolódnak az évek súlya alatt, de új köntöst öltve ismét ragyogóvá teszik a pillanatokat.
Tizenkét éves voltam, amikor mindenki csak a Quennről beszélt. A szüleim, a szomszédok, az osztálytársak. Nem értettem, mi ez az őrület. Persze egy együttes, amelyik nagy bulit tart. Aztán szép lassan elkapott az őrület. A rádióban év elejétől rákészültek a koncertre. Rengeteg dalt játszottak, mi pedig a magnót bekészítve felvettük a számokat, amit utána szó szerint rongyosra hallgattunk. A szomszéd egyik ismerőse hosszú órákon át állt a sorban, mire jegyet kapott. Négy jegy! Ez volt a maximálisan megvásárolható mennyiség. Hát persze, hogy az egész utca erről beszélt, mekkora mázlisták. 1986 – Micsoda év volt!
Akkor kezdtem kamaszodni. Hatodikos önérzetes, állandóan lázadó tinédzser voltam. A szüleim el voltak magukkal foglalva, így megvolt a szabadságom. Az iskolában az egyik osztálytársammal, egy igazi menő lánnyal, Mónival sokat lógtam. Szerettünk a suli után az utcákon mászkálni csak úgy céltalanul. A szabadság, a tavasz felpezsdített, úgy éreztük nincs lehetetlen. Rákospalotán laktunk, ami akkoriban egyszerre volt kertvárosias nyugodt és vadregényes, az autópálya bevezető része mellett felhúzott tízemeletes házaknak köszönhetően pedig a fiatalokkal teli, nyüzsgő betondzsungel. Üvöltött az I want to break free. Anélkül, hogy tudtuk volna, miről szól pontosan, mi is azt éreztük, hogy ki akarunk törni. A szüleink által élt unalmas, kispolgári életet megvetettük, úgy éreztük, hogy mások vagyunk, nekünk majd sikerül.
Az egyik semmivel nem töltött délutánon hozzánk csapódott két fiú. Nem bántuk, helyesek voltak és nagyon jó dumájuk volt. Igazi vagány srácok, pont amire vágytunk, izgalmassá tették a napjainkat. Vadak, szabadak voltak. Persze ezzel jár az is, hogy cigiztek, csúnyán beszéltek, de ezt nagyon menőnek gondoltuk akkoriban. Móni apukája mindig Marlborot szívott és kartonszámra vették, ezért sosem volt gond elcsenni belőle párat, mindig volt nálunk egy doboz. Majd megfulladtunk, amikor kocabagósként megpróbáltuk letüdőzni. A fiúk csak nevettek rajtunk, mi pedig nem is erőltettük tovább.
A lakótelep szélén állt egy kis templom. Nagymamám nagyon vallásos volt, kiskoromtól rengeteg időt töltöttem vele a templomban. Nem csak a hétvégi miséken, hétköznap is segítettem a díszítésben, hittanra jártam, ami akkoriban bár nem volt tiltott, de népszerű sem. Amíg nagyim imádkozott és morzsolgatta a rózsafüzér szemeit, a templomkertben bóklásztam. Ismertem minden bokrot, fát, tudtam hogy lehet bejutni a kerítés drótjai között. A fiúkkal sokat mászkáltunk és úgy éreztük, hogy kell egy nyugis hely, ahol csak mi vagyunk, zenét hallgatunk, beszélgetünk. A templomkert ideális volt. Queen őrületben éltünk. Folyamatosan szólt a Radio Ga Ga, dügörött a fejünkben a ritmus. A legszebb éveinket éltük, a tinédzserlét minden pillanatát kiélveztük. Az egyik fiúnak volt egy Eureka típusú hordozható kazettás magnója. Mindenhova ezt cipelte, folyamatosan szóltak a dalok, maximális hangerővel borzolva a környéket. Emlékszem, ahogy az angol-magyar szótárt böngészve próbáltuk lefordítani a szövegeket. Akkor ott úgy éreztük, hogy az I was born to love you csak nekünk, csak rólunk szól. Ez a nyár maga a csoda volt. Az első szerelem, az első csók. Úgy éreztük, hogy miénk a világ. Ez a dal lüktetett a fülünkben, lábunkban, testünkben. Jánossal egymásba gabalyodtunk, szerelmesen feküdtünk a bokrok alatt a tizenévesek gondtalanágával, boldogságával. Úgy éreztük a nyár sosem ér véget. A Queen hozta meg nekem a szerelmet, a szabadság ízét.
Augusztus végén megváltozott minden. János szülei bejelentették, hogy elköltöznek nagyszüleihez egy vidéki nagyvárosba. Minden összeomlott. Az álmaink, amiket szőttünk darabokra törtek. A lázadás, a tiltakozás mit sem ért. Üvöltött a templomkertben az „If you can’t beat them”…
Teltek a nyarak és észrevétlenül eltelt 37 év. A fiam, Janó 12 éves. Szenvedélyesen sakkozik. Amikor játszik mindig zenét hallgat a háttérben, az elmúlt két évben mindig Queent. Csak állok az ajtaja előtt, hallgatom a kiszűrődő zenét és mosolyogva folynak a könnyeim, amikor felcsendül: I want it all”. Valami sosem változik, mert vannak azok a dalok…
Kedveléshez, hozzászóláshoz jelentkezz be Facebook-fiókodba!
