Burián Zsolt: Szerelmünk halála a csend



Nem szorítja a kezet a kéz,
a féltés nem fon át;
szívünk repedt pohár
csendben
elszivárgott a szerelem.
Az aljára száradt cseppek
már nem vonzzák az ajkakat
– miért is vonzanák?
Már úgysem részegít.
Közénk ült a csend,
a bók is hallgat:
nem öntözzük súgva
egymásba vetett kincseink.
Selymünk oszló posztó,
mára durva – nem melegít.
Nem borzol kedélyt volt buja lágya...
Nincsen csók sem érintés
nincs suttogás, nincs láz.
Égő fekély lett a simogatás.
Ha szólunk
egymást marjuk bőszen,
hát inkább hallgatunk;
szerelmünk halála a csend,
csontig ható rothadás.
A nyíló remény csírája
szánalmas kis szikra:
csak csikk a talpunk alatt,
ócska vetélés.
Bámulunk ki az ablakon,
a rohanó tájat nézzük;
szemeink már ébren is álmot látnak.
Közénk ült a csend,
a szitok is hallgat.
Fogaink közt vonyítanak
avítt szép emlékeink.
Nincs esélyük visszatérni
túl régen kútba hulltak –
testük húslegyek pazar lakomája.
Nem fürkészi megtört arcunk
napsugár tekintet;
jégkorszak lett a lobogó nyár.
Ajándékot nem veszünk
s már csók sem csattan rég.
Betegség lett a szimbiózis.
Ha szólunk
egymást marjuk nyersen,
hát inkább hallgatunk;
szerelmünk halála a csend,
mély üszkös rothadás.
Már nem emlékszünk rá
milyen mámoros volt egykor
forró szele, tündér öle
nárcszisz illata.
Már nem emlékszünk rá
annyira rég kimúlt.
Közénk ült a csend,
a tetem mélyen hallgat:
már mindenbe beivódott
förtelmes bűze...

Kedveléshez, hozzászóláshoz jelentkezz be Facebook-fiókodba!