Csikai Gábor: Kármentés


árnyam parlaga megroppan,
élnék így, de sosem jobban,
mint tegnap, s ma a holnapnak
még megsúgom: „ahol laknak

vérző átkaim, ott élek”, tompulhatnak a zord élek,
hullhat mélybe a nagyszínpad
nincs rút éj, ami nem virrad,

s nincs hajnal, mi sosem lesz dél, tört csönd súgja, hogy: „elvesznél
álmos végtelen erdőben”,
lelkem válasza: „felnőttem,

s vérem fellege úgy ment el, hogy mit tenni az új renddel
nem tudtam, de a vágy reng, és
megkezdődik a kármentés

Kedveléshez, hozzászóláshoz jelentkezz be Facebook-fiókodba!