Csoóri Sándor: Földre szállt fák



Már rég nem egymást szerettük,
csak a szerelmet együtt;
a fákat, melyek, mint Grécó megnyúlt angyalai,
hajnalonkint
a földre szálltak;
folyók fémdrótjait,
mert gyerekesen elbotlottak.
De a víz alatt már
becsukott szemmel feküdtünk –
Külön országa volt már a hajadnak,
külön ágya a mosolyodnak.

Már rég nem egymást szerettük,
csak a szerelmet együtt.
Menny dörgött? Rá mondtuk:
a fal vakolata serceg,
vagy a padlórések kis tüzérei
ágyúzzák szét a csendet.
Hazudtunk és nevettünk.

Tudtuk: a jövőnk árulás lehet csak,
de mint az árulók, féltünk:
ittuk az időt, akár a rumot
s egymás gyalázatában hittünk.

Már rég nem egymást szerettük,
csak a szerelmet együtt;
veszteségünket, mely mint a belső vérzés,
elárasztotta testünk,
átszivárgott a bordák közén,
az ingek hajnalát beszennyezte
s terjedt tovább kenyérre, sóra,
földre száll fákra, reggelekre. 


Kedveléshez, hozzászóláshoz jelentkezz be Facebook-fiókodba!