Ádáz árny közeleg.
A fák már nyögik a vad szelet.
A felhők felett Isten nevet.
Hangosan, mélyen, csak úgy remeg
minden, ami teremtetett.
Közben vad fények tépik szét
a haragosra festett eget.
Én az utat rovom, mint már annyiszor,
de ki tudja a fergeteg dala meddig szól.
Addig megbúvok valahol.
Egyedül, holdvilágtalan
és szelíden szálló színes képek közé
vacogom magam.
Szivárványillat.
Apró lábak motoznak a rögök között.
A prestissimo lassan largová szelídült
s végül csak a metronóm marad.
Monoton kopogása mossa el
egyre fakuló álmomat.
Várlak.
Köröttem életre kel a világ.
Tudom, hogy eljössz
és előcsalod az út porát.
Rám ragyogsz,
azután indulhatunk tovább.
Kedveléshez, hozzászóláshoz jelentkezz be Facebook-fiókodba!
