Nézem, hogy egyetlen felhő
az ég: és csak nő, benő.
Mint arcon ránc, a táj,
csontig fáj, be fáj!
Erembe torpant a ritmus,
fagyott nilus, nilus.
Pedig ej, haj, ’danán
piros szoknyám, szoknyám
repült csipke-fodrosan,
mint maros, habosan,
pörgött az eleven körhinta,
mig a cigány húzta, húzta,
de nincs már ahhoz csipő,
könnyű bálcipő, cipő,
csak mi benéz, az ég,
ma még, ma még
és szaglik, mint üröm
a nincsöröm, a nincsöröm.
Kedveléshez, hozzászóláshoz jelentkezz be Facebook-fiókodba!
