Kovács Daniela: Átkozott vesszőfutás


Mit látnék, ha a végén visszanéznék?

Míg érezném, hogy fogy a levegőm,

megborzadnék, s fájdalomtól égnék,

mint halódó vad a kopár legelőn. 

 

Nyugtalan vergődnék, mert újra látnám

húsomra járó keselyűk raját,

s könny peregne arcomon le látván,

hogy sáskák legelték életem javát.

 

Mert másnak éltem. Mindig másért vágytam

zengő szóval áldott kegyelemre,

s galád csatákban, hogy mást felváltsam,

tejszínű rongyot tűztem fegyveremre.

 

Ha cifra zsúrok vártak, útrakeltem,

s a lélekhárfám danolt ott (mi más?),

a vígakhoz igazult a kedvem,

én csörgősipkás, én bús komédiás.


Ha mosolyt látott, ujjongott a lelkem,

mert hitte, hogy az szent, és hogy igaz,

s most visszanézve vére kiserken,

mert rájött arra, hogy egyik sem volt az.


Megrázkódok. Még nincs vége az útnak,

még lépni tud a láb tovább, tovább...

S míg az ujj nékitapad a húrnak,

ropni kezd megint a drótra járó báb.

Kedveléshez, hozzászóláshoz jelentkezz be Facebook-fiókodba!