Mit látnék, ha a végén visszanéznék?
Míg érezném, hogy fogy a levegőm,
megborzadnék, s fájdalomtól égnék,
mint halódó vad a kopár legelőn.
Nyugtalan vergődnék, mert újra látnám
húsomra járó keselyűk raját,
s könny peregne arcomon le látván,
hogy sáskák legelték életem javát.
Mert másnak éltem. Mindig másért vágytam
zengő szóval áldott kegyelemre,
s galád csatákban, hogy mást felváltsam,
tejszínű rongyot tűztem fegyveremre.
Ha cifra zsúrok vártak, útrakeltem,
s a lélekhárfám danolt ott (mi más?),
a vígakhoz igazult a kedvem,
én csörgősipkás, én bús komédiás.
Ha mosolyt látott, ujjongott a lelkem,
mert hitte, hogy az szent, és hogy igaz,
s most visszanézve vére kiserken,
mert rájött arra, hogy egyik sem volt az.
Megrázkódok. Még nincs vége az útnak,
még lépni tud a láb tovább, tovább...
S míg az ujj nékitapad a húrnak,
ropni kezd megint a drótra járó báb.
