Szemerics Ádám Samy: Jelenés


Bölcs mecénásom, a földön bömbölve, 
kínlódva, vergődve találtál rám,
Öt fullánk, mint csillagkép s legfényesebbje
„Antores”, e név ragaszkodott hozzám. 

Majd, atyja lettem hitemnek s te az enyém, 
sokszor félek, éhhalált szenvedünk. 
„Fátum”, atyám s teremtőm, itt vagy e még? 
Látod-e, ahogy erőtlenül küszködünk? 

Pillanatok s évek váltják sorra egymást, 
testen kívül, míg még forog a tengely.
De idebent, zsibbasztó rúgkapálás,
e jelenség jéghideg, feneketlen tenger. 

Őrült, befejezetlen, önismétlő ciklusok, 
micsoda káosz, micsoda fényes örökség! 
Nyugaton szertefoszló, átvert tegnapok, 
majd feltámadt, vérvörös, vakító üdvösség. 

A még éppen ép elmém kattog s kalkulál, 
egyszerre ölelnélek s ütnék, vágnék beléd!
S ha belém csapódik, egy eltévedt fénysugár 
talán ki is mondom, mikor lesz már elég? 

Kegyetlen játék, de akkor miért sóhajtasz, 
belém marsz, te átkozott mindenség keselyű! 
S látod, vajon miért, meghalni mégsem hagysz, 
miért nem lehet, csupán ennyire egyszerű? 

Nem mozdulok, mégis változik előttem a táj, 
egy örökkévalóság mögöttem, mit nekem még!? 
Nem dobbanok, s lám egy jelenés bennem körbe jár, 
Összeforrt s végül otthonom lett a föld és az ég.

Kedveléshez, hozzászóláshoz jelentkezz be Facebook-fiókodba!