Bölcs mecénásom, a földön bömbölve,
kínlódva, vergődve találtál rám,
Öt fullánk, mint csillagkép s legfényesebbje
„Antores”, e név ragaszkodott hozzám.
Majd, atyja lettem hitemnek s te az enyém,
sokszor félek, éhhalált szenvedünk.
„Fátum”, atyám s teremtőm, itt vagy e még?
Látod-e, ahogy erőtlenül küszködünk?
Pillanatok s évek váltják sorra egymást,
testen kívül, míg még forog a tengely.
De idebent, zsibbasztó rúgkapálás,
e jelenség jéghideg, feneketlen tenger.
Őrült, befejezetlen, önismétlő ciklusok,
micsoda káosz, micsoda fényes örökség!
Nyugaton szertefoszló, átvert tegnapok,
majd feltámadt, vérvörös, vakító üdvösség.
A még éppen ép elmém kattog s kalkulál,
egyszerre ölelnélek s ütnék, vágnék beléd!
S ha belém csapódik, egy eltévedt fénysugár
talán ki is mondom, mikor lesz már elég?
Kegyetlen játék, de akkor miért sóhajtasz,
belém marsz, te átkozott mindenség keselyű!
S látod, vajon miért, meghalni mégsem hagysz,
miért nem lehet, csupán ennyire egyszerű?
Nem mozdulok, mégis változik előttem a táj,
egy örökkévalóság mögöttem, mit nekem még!?
Nem dobbanok, s lám egy jelenés bennem körbe jár,
Összeforrt s végül otthonom lett a föld és az ég.
Kedveléshez, hozzászóláshoz jelentkezz be Facebook-fiókodba!
