Egy esti homályba szeretnék beülni,
mikor ringnak a fák s az ablakok fénye
sötétül az ágyam fölé, s nézem
vajon beül-e fölém, vállamra száll-e
mindaz mit nappal még nem láttam.
Elhallgatnak-e tényleg úgy a csillagok,
megmerednek-e tényleg úgy a tárgyak
ahogy reméltem, még napközben,
amikor itt-ott kószáltam.
Várom a csendet, várom az elérkezettet,
meglesz-e az végre, hogy elérkezek,
s ők elém érkeznek.
Megkapjuk-e úgy együtt az időt,
ahogy a sáfárok, mikor
érzést, értést cserélnek, s közben
vétkeik ülepítik, gazdagodnak.
Vajon megkapom-e én is még ma este
hogy a hideg fénynyaláb kihúny itt
s valami meleg helyébe búvik.
Egész nap vártam én a szépre.
Egész nap várt engem a szép reménye.
Most itt kellene már lenni,
az utcai lámpa nem állhat
póznáján engem tiltván vigyázva.
Be kell engednie
ágyamnak végébe
árnyait.
Nem akarom többé fényeit.
A sötétségben legyetek
ti szépek szépek,
kik nappal
az izzásban
elhaltatok,
verdestetek félve.
Most kelhettek életre,
az est alélt fényében.
Holnap majd megyek
viszek a napnak
belőletek lenyomatot
elviszem másoknak, az embereknek,
fűknek, fáknak, virágnak
azt, ami ma az én saját készítményem.
Legyen mindenhol rólam egy bélyeg,
tudd, hogy éltem, tudd, hogy élek,
nem is kell tudd, csak kapj,
mert én adtam vissza valamit,
amiből remény lesz.
Kedveléshez, hozzászóláshoz jelentkezz be Facebook-fiókodba!
.jpg)
