MVDH társalgó // interjú Csikai Gáborral

A szerző rövid bemutatkozása:

1981. február 15-én születtem Csornán, de mindig is Kónyban éltem. A helyi általános iskola után a győri Révai Miklós Gimnáziumban érettségiztem, majd az ELTE Bölcsészettudományi Karának magyar szakán diplomáztam. Jelenleg Kónyban, az IKSZT Faluházban dolgozom kulturális munkatársként, és szabadidőmben nem meglepő módon írok. Első könyvem (Már majdnem ott, versek) magánkiadásban 2013-ban jelent meg, melyet azóta már 18 követett, versek, mesék, regény. Verseim a győri Műhelyben, a Kisalföldben, a Családi Körben jelentek meg nyomtatásban, míg az interneten rendszeresen olvashatóak A Hetedik irodalmi folyóiratban, a Szövet Irodalomban, és itt a #Maradok-on, de megjelentem már az Art’Húrban, és a Literatúrán is, valamint számtalan antológiában. Prózai írásaim mostanában a Népszava Nyitott Mondat irodalmi mellékletében szerepelnek. És ez még korántsem az út vége

– Hogyan kerültél kapcsolatba a költészettel, miért pont versekben fejezed ki magad? Volt-e / van-e olyan szerző, akit mesterednek, esetleg példaképednek tekintesz, vagy hatással volt rád?

– Lényegében mióta írni tudok, írok verseket. Emlékszem, másodikos koromban egy kék csíkos füzet borítójára írtam rá a rendkívül frappáns „Versek 1988” címet, és azzal a lendülettel tele is írtam a lapokat. Ezekről a versekről nyugodtan ki merem jelenteni, hogy korszakalkotó, zseniális művek voltak, melyek megváltoztatták volna a magyar irodalmat. Azért vagyok ilyen bátor, mert a füzetnek nyoma veszett, így az ellenkezőjét senki se tudja bebizonyítani. Aztán kamaszkoromban végig írtam, mivel azonban ezek megmaradtak, ma már látom, hogy nem igazán vállalhatóak. Igaz, néhány azóta megjelent itt-ott, és magánkiadású könyveimbe is bekerültek, de azért úgy érzem, az igazi hangomat 2010 után kezdtem megtalálni, mikor hét év szünet után újra költeni kezdtem.

Hogy miért írok verseket, arra mindig azt szoktam mondani, hogy azért, mert nem tudok nem írni. Ha megindul bennem egy vers, akkor addig nem tudok nyugodni, míg valamilyen formában nem rögzítem. Egyébként nem csak lírában fejezem ki magamat, mert sok mesét és prózai művet is írtam, például a fiatalkori hülyeségeimet megörökítő anekdotikus novelláim mostanában a Népszava Nyitott Mondat irodalmi mellékletében olvashatóak.

Mivel 2005-ben magyar szakon végeztem, így azon költők felsorolása, akik hatottak rám, gyakorlatilag képtelenség. De érdekességként megjegyezném, hogy mindig is nagyon vonzottak a nagy korszakok kis mesterei, például Komjáthy Jenő, Gyóni Géza vagy épp Reményik Sándor költészete

– Milyen hatások formálták költői stílusod, kifejezésmódod, gondolatvilágod? Milyen alkotói körülmények között születnek verseid?

– Mivel immár 41 éve (egy ötéves budapesti koleszos kitérővel) élek szülőfalumban, Kónyban, így nyilván a legnagyobb hatást közvetlen környezetem, a Rábaköz kultúrája gyakorolta rám. Ez roppant érdekes környék, mely évszázadokon keresztül megközelíthetetlen mocsár volt, így zárványként remekül megőrizte az évezredes hiedelemvilágot. Földrajzi helyzete miatt viszont a 20-21. században ez a vidék lett Magyarország egyik leginkább nyugat-európai része, így a hagyományok és a modernség e keveréke igen egyedi látásmódját alakította ki a rábaközi embernek, amivel, úgy gondolom, én is rendelkezem. Ez lírámban is megtalálható, hiszen előszeretettel használom akár a legklasszikusabb költői formákat a legmodernebb kifejezésekkel vegyítve. A versírási módszereimre is ez a modern-hagyományos keveredés jellemző, hiszen ha éppen úgy van, akkor papírra tollal írok, de ha mondjuk a buszon jut eszembe valami, akkor okostelefonnal felhőbe írom meg. Így aztán a versíráshoz nincs szükségem nyugodt körülményekre, azt bárhol, bármikor tudom művelni, a prózához viszont nagyon is igénylem a csukott ajtót.

– Hogy látod, mi a költő feladata ma?

– Azok az idők már régen elmúltak, mikor a költők lángoszlopokként vezették a népet, hogy a legnagyobbat, Petőfi Sándort idézzem meg. A mai költő feladata inkább a saját belső világának felmutatása azzal a céllal, hogy abban az olvasó megláthassa saját magát. És ha egy vers bárkinek is segít egy problémájában, vagy abban, hogy egy kicsit jobban megismerje önmagát, akkor már megérte a munka, de akkor is, ha csak egy-két jó percet szerzünk vele egy-egy embertársunknak.

– Mi a véleményed a kortárs költészetről, publikálási lehetőségekről, illetve szoktál-e kortárs eseményekre járni, van-e kedvenc közeged?

– A kortárs költészetet olvasni és művelni is szeretem, és ahogy már fentebb említettem, innen is a nem túlzottan reflektorfényben lévő szerzők felfedezése, megismerése a kedvencem. Persze nyilván elismerem a kanonizált nagyok életművét is, csak közülük a számomra legfontosabbak (Tandori Dezső, Juhász Ferenc, Kányádi Sándor) épp az elmúlt években távoztak, így ők lassan a klasszikusokhoz fognak sorolódni, nem a kortárshoz.

A publikálási lehetőségek, úgy látom, roppant mód kiszélesedtek az elmúlt egy-két évtizedben az internetnek köszönhetően, de ez azt a veszélyt hordozza, hogy az ember hangja elvész a zajban. A hivatalos publikálási lehetőségek elismert országos folyóiratban viszont nagyon is visszaszorultak, mivel ezek száma is visszaesett, pedig egy magát költőnek tartó ember leginkább ilyen helyen szeretne megjelenni. Viszont úgy gondolom, hogy egy színvonalas internetes oldalon való megjelenés ma már nagyobb olvasottságot hozhat, mint akármelyik nyomtatott folyóirat, főleg ha a közösségi oldalakon is terjeszti magát az ember. És ha belegondolunk abba, hogy a hihetetlen hatást gyakorló Nyugat annak idején 800 példányban jelent meg a csúcson, akkor azért azt is megállapíthatjuk: nem tudhatjuk, nem pont az a most kicsinek tűnő netes folyóirat, ahol épp megjelentünk, lesz-e ugyanilyen fontos az utókor szemében.

Időnként előfordulok irodalmi rendezvényeken, például A Hetedik folyóirat programjain, vagy a József Attila Vers-Dal-Fesztiválon. Itt a közelben pedig a Győri Könyvszalon programjait szoktam látogatni, ha számomra kedves szerző tart könyvbemutatót. De olyan sűrűn nem szoktam ezt tenni, mert úgy gondolom, hogy ahogy egy szakácsnak az a dolga, hogy főzzön, és nem az, hogy a főzésről beszélgessen, vagy azon keseregjen, hogy mennyire nem ismerik el az ő szakácsművészetét, ugyanúgy egy költő/írónak meg az a dolga, hogy költsön és írjon.

– Ha még nincs, tervezel-e saját kötetet? Ha már van, mi a legújabb vagy soron következő köteted koncepciója?

– Már több kötetem jelent meg magánkiadásban, de ennek most annyira felment az ára, hogy ilyenben jelenleg nem gondolkodom. Egyelőre elégedett vagyok azzal, ahol és amilyen gyakran megjelenek, így egy esetleges verseskötet összeállítása most nincsen tervben. Prózai kötetem viszont fog megjelenni a közeljövőben, az egyik legismertebb magyar punkzenekarról szóló riportkönyvem kézirata lényegében kész. Jelenleg pedig egy helytörténeti könyvön dolgozom, melyben szülőfalum, Kóny nagy szülötte, a 16. században élt Fejérkövy István esztergomi érsek, királyi helytartó életét szándékozom feldolgozni.

– Mit javasolsz azok számára, akik versírásra adják a fejüket és költőként fejlődni, érvényesülni szeretnének?

– Azt tudom javasolni, amit a nemrégiben távozott nagyszerű író, Moldova György javasolt az írásról szóló könyvében: azok, akik írni akarnak, a múzsa csókját ne a homlokukra kérjék, hanem a fenekükre. Azért, hogy legyen türelmük erre a testrészükre helyezkedni és írni nagyon sokat. Szerintem is csak úgy lehet fejlődni és érvényesülni ha nagyon sokat ír az ember, és az se baj, ha ennek nagy részét később kidobja. A sok írás között sokkal nagyobb eséllyel lesz ott egy remekmű, mint a kevés között.

A szerző legújabb verse oldalunkon:

Túl az ég falán

szépen csendben fű alatt

nézem ahogy tű halad

a nyár nyűtt vénáiba

az ég falán nincs hiba

szürke halott híg mocsár ami engem visszavár

de fölötte ott ragyog

nap a hold a csillagok

legalábbis azt hiszem ott hullámzik nagy vizem

és a szárazföldem is

bennem ez a semmi kis

élet mégis élni kezd és végül majd megrepeszt