Pocsolyákban áztatom a lábam.
Nedves, hideg betonra térdelek.
Beszakad az ég alatt a hátam
megint
esőfelhők tetején ébredek.
A mennyekbe embersebet vágtam?
Vágnék én, hisz körmeim élesek,
tépdesnek
de haragjukat oly' régen láttam.
Kopnak is, ám belül még véresek,
hisz amikor csontjaimnak fájtam
démonok
adtak e körmöknek életet.
Fájdalmamtól végzetemet vártam.
Nem kaptam csak gyönyörű képeket
az égben
fekszem hát és kémlelem az árnyam,
mi nagyobb most mint teljes nézetem.
Erős ő és hangos, villan bátran,
beszél
nem fél ő, még a fény sem félelem.
Farkas ő a bárány-lakta várban,
Bár zúgó száját csendre kérlelem,
angyalokról
álmodnék e felhőszerű házban!
Csukott szemmel lebegek léteden.
Közeped, könnyeid alatt álltam,
éltem
testem, fáradt, megfagyott véreden
Börtönrácsot égetett a számban.
Adj csontjaimból kulcsot énnekem,
sötétben
keseregnek szavaim, halálban!
Felhő hátán is néma énekem,
még így is, hogy békémet találtam
veled
álmodom, meggyúlok a fényeken.
Ébren sírva forgok a magányban,
mert pocsolyákról szól az életem,
mert pocsolyákról szól az életem.
Kedveléshez, hozzászóláshoz jelentkezz be Facebook-fiókodba!
