Apró szüneteket tart a hanyatlás nagy koncertje,
pislog a homályos ezüst ködben az alkonyat.
Csillagképek, mint üvegbúrára festett ábrák,
látványuk végig ömlik az alvó fák alatt.
Álmomban, végtelenné nyúlt az országút,
követnek sóvár, görnyedt indulatlények,
sűrűvé, beszippanthatatlanná mérgezték a levegőt,
az elveszett emberben is felszabadulásba vágyakozik a lényeg.
Homályos tükör az emberi lélek,
melyen elmúlt árnyak visszfénye vonul el.
Az alkonyat szelíd gyöngyszürkéje dereng fejemben,
s a gondolatok kínban, könnyben igazgyönggyé érnek.
Kedveléshez, hozzászóláshoz jelentkezz be Facebook-fiókodba!
