Hunor négyéves. Nemrég kapott egy zöld,
dinoszauruszos, csuklóra pattintható karkötőt, amely rendeltetésszerűen
pozícionálva nagyjából egy karóra helyét foglalhatja el az ember kezén, és a
kis, kedvesnek tűnő ősi állatka figuráját egy odaképzelt óralap pontjára lehet
akár csúsztatni, mintha ő mutatná az időt. Több szempontból is
elgondolkodtatott ez, túl azon, hogy tapasztalatból tudom, a mai kisdiákok
relatíve jelentős része az analóg óráról egészen egyszerűen nem tudja leolvasni
a pontos időt, mivel a digitális kijelzőkhöz szokott. A gyermeki időfelfogásra
gondoltam, és olyan, az időfogalmunkhoz szorosan kapcsolódó, a jelen
pillanatnyi megélésétől elvonatkoztatható más fogalmakra, mint a türelem, a
remény, az (újabb) esély, vagy akár a napszakok, az évszakok, melyek egy
gyermek számára még nem felfogható fogalmak, hiszen előfeltételük magának az
időnek és kifejezéskörének a teljes és tudatos tisztázása, ami szükségszerűen
életkorhoz kötött. Mennyivel egyszerűbb dolgunk van, ha elolvasunk számos, idevágó
Weöres Sándor által írt verset?
Fiam mostanában gyakran megkérdezi, éppen
milyen napszakban vagyunk, és hogy mikor lesz késő délután, majd kora este,
azaz kezdi relativizálni a jelenségek, illetve azok változásainak észlelését.
De ez nem az ún. weöresi teljes idő, hanem Hunor szubjektív érzékelése,
formálódó időtudata. Filozofikus költőnk meg is jegyezte egyszer, hogy az ő
életében nem voltak életkorok, kongtak benne az évek. A keleti tanokban, melyek
filozofikus, mélyebb gondolatokat mégoly egyszerűen is leíró költeményeit
átitatták, az idő körforgásszerű szemlélete jelenik meg, ami szorosan összefügg
azzal a harmóniával, amely nem akar kétségeket hagyni: az egység maga a
teljesség – a szélsőségek és ellentétpárok pedig csupán egyfajta partíciók. Ebbe
a gondolati körbe, versvonulatba több ismert Weöres-költemény is beletartozik,
magukban hordozva az említett összefüggéseket, legkifejezőbb mégis talán az
1945-ben kiadott A teljesség felé című kötetben megjelent Szembe-fordított
tükrök című.
Ez egy rövid vers, ami már eleve szabatos
megfogalmazást, összegzésszerű művet sejtet, holott a szerző a harmincas
életéveiben, úgymond krisztusi korban jegyezhette le, illetve publikálta
kötetében, de mindenféleképpen pályájának első felében, illetőleg inkább
elején, ami egyébként megerősítheti Weöres saját életkorára tett, fentebb nem
szó szerint citált kinyilatkoztatását. A cím, lévén tükrökről van szó, azok
megnevezése maga a cím, kétféleképpen is értelmezhető: a szemünkbe vagy valakik
szemébe fordított tükrök – ekkor a többes szám arra utal, hogy maga a tükör is
többféle lehet –, vagy maguk a tükrök vannak egymással szembefordítva. Mai
helyesírás szerint lehetne így is írni a címben szereplő jelzőt:
szembefordított. Ha szembefordításra, ergo szembeállításra – mint két nyíl
egymással szemben – kíván utalni a globális kohézió eszköze, tulajdonképpen
akkor is funkcióját tekintve ugyanarra a folyamatra világít rá, mintha csak
egyvalaki szemébe fordítjuk a legalább két példányra utaló főnevet: a hangsúly
a tükröződésen, a visszafordításon van. Mindazonáltal ezt már a verstest fejti
ki, mely formailag, műalakzat szempontjából ugyancsak a szimmetriát kívánja
sugározni azzal, ahogyan a versszakokat leképezi, s amiként szakaszolja a
költő. Visszatérve a címre, abban a jelző felfogható hapax legomenonként,
amelynek használata egyébként kiváltképpen jellemző Weöres Sándor költészetére,
mármint ilyesfajta alkalmi-egyszeri neologizmusok, kötőjeles egyéni
szóalkotások darabszámra is hemzsegnek verseiben, megtámogatva ezzel a többféle
értelmezhetőséget. Ezzel együtt maga az írásmű egészében tekintve kinek
homályos aforizmasűrítmény, kinek világos erkölcsi útravaló – pedig
elképzelhető, hogy a szerző nem feltétlenül ennek szánta.
Az alkotás megszövegezése mindenesetre az
élőbeszédre hajazáson túl csupa üzenetértékű szó felvillantásán alapul: öröm,
hiányosság, jóság, parancs, tanács, igazság, létezés, öröklét, idő, összhang,
állapot. Pusztán ezek felsorolásával már érezhető, hogy itt valami
időtlenséggel, de korántsem idétlenséggel van dolga az olvasónak, s hogy itt
valami komolyabb tartalmat, igazán elgondolkodtatót bíztak rá. Mindezek
összekötő kapcsa, kötőanyaga a visszatükröződés, a visszajelzés és a
visszahatás, illetőleg annak helyes dekódolása. Feltétlenül van egyfajta
pozitív, emberies kicsengése annak a felismerhető felismerésnek, hogy lényegét
tekintve mindannyian saját magunk vagyunk sorsunk kovácsa, de még pontosabban
szólva ez oly módon történhet meg, miként egyikünk hiányossága úgy lesz egy
másik fél számára jóság, hogyha adni, odafordulni, kiegészíteni kívánnak a
felek.
Talán az egyik legtöbbet idézett
Weöres-verssor ebben a műben található (szokás az előtte lévő sorral együtt is
citálni): „Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.” Ez a citátum a
világháló legismertebb keresőoldalán több tízezer találati számmal bír, sőt ha
csak a „benned a létra” rövidebb szakaszra keresünk rá, többszöröződik a
találatok száma. Önkényesen végezve egy gyors összevetést és felmérést négy
másik ismert verssorral („Talpra magyar, hí a haza!”; „Elhull a virág,
eliramlik az élet…”; „Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent”; „Ki viszi
át a Szerelmet”) arra juthatunk, hogy a talán legismertebb magyar verssorok
közül többet is (pl. a Szeptember végén sorát vagy a Nem tudhatom sorát)
megelőz ez a Weöres-idézet. Sőt, hogyha még jól azonosíthatóan rövidítve és
idézőjelek közé írva, azaz szó szerint keresünk rá ismét e versidézetekre
(úgymint: „benned a létra”; „talpra magyar”; „eliramlik az élet”; „nem
tudhatom”; „ki viszi át”), akkor már csak az a „nem tudhatom” mint keresett
szöveg előzi meg, amely ilyen formában – lévén elég hétköznapi kifejezés is
egyben – nem feltétlenül csak a Radnóti-vershez irányíthat minket, míg a
„benned a létra” ennél sokkal egyértelműbben utal magára a versre. (Teljes
hosszukban és idézőjelek közé írva is csak a Nemzeti dal kezdő sora és a Nagy
László-vers címe előzi meg.) Ha ehhez hozzávesszük, hogy egy 2015-ben készült
internetes szavazás szerint, melyet a Kultúrpart online kulturális magazin mért
fel – több száz magyar vers közül szakmai zsűri által végül 15 művet szavazásra
bocsátva –, ez a vers lett a legkedveltebb magyar költemény, ami által ezt a
verset fogja a Puli nevű magyar űrszonda és holdjáró rover magával vinni a
Holdra, akkor gyakorlatilag bizonyossággal kijelenthetjük, hogy a Szembe-fordított
tükrök az egyik legnépszerűbb, illetőleg az egyik legsokatmondóbb magyar
vers a magyarok számára.
Érdemes talán kicsit alaposabban
átgondolni, vajon ez az orfikus szerző miért nem „egyszerűbben” metaforizál,
miért nem azt írja, hogy te vagy a létra. Mi a különbség aközött, hogy te vagy
a létra – vagy benned a létra? Ha te vagy a létrával teljes mértékig
azonosítva, akkor a létrán kívül más nem vagy, illetve más nem lényeges
belőled, másra nem lettél teremtve, mint csak a függőleges híd szerepére, sőt
már eleve ez is a természeted, a sajátod, a működésed, jelentsen ez akármit is,
járjon ez akármivel is. Ám ha te nemcsak egy vagy a létra vagy,
akkor emellett még más is vagy és lehetsz, ugyanakkor ezt még először e
felhívásra fel kell ismerned, nem feltétlenül ösztönösen tudsz létrává válni,
létraként működni. Tehát azzal, hogy Weöres Sándor így fogalmaz, még inkább
erősebb érvényét adja az emberi létezés lényegének, illetve ennek kutatásának.
Hogy maga a létra mit akar jelenteni, mire akar utalni, sokan megírták már,
jómagam inkább arra hívom föl a figyelmet, hogy épp azért tud ilyen ismert
lenni, ilyen nagy tömeghez eljutni és rá hatni ez a költői kifejezés, mert
egyszerre bonyolult és egyszerű, és gyakorlatilag elég jól megérti bármelyik
magyar ember, nem szükséges túlontúl magyarázni ezt – ennek ellenére semelyik
olvasó „megfejtése” sem áll úgymond túlságosan távol egy kvázi akadémiai,
konnotatív jelentést vizsgáló analízistől.
Az ókori görögök megkülönböztették a
kronoszt (khronoszi idő) és a kairoszt: míg előbbi alatt a gyakorlati,
mennyiségi, aktuális és egyenletesen folyó időt értették, mely nem áll meg
senki számára, addig utóbbi a pillanat megélését, különlegességét, illetőleg
annak lehetőségét jelentette. Wass Albert írja A funtineli boszorkányban, hogy
„ami megváltozik, elmegy, az, ha tegnap volt, akkor is régen. Ami meghalt, az
régen.” E két példából is látható, hogy egységes időfogalom talán nincs is az
emberiség számára. Nagyjából fél évezrede, a nürnbergi tojások elterjedésének
kora óta bárki, személyesen magához ragadhatta és ragadhatja az időt, zsebben
tartva ezzel az elillanó pillanatokat. A percre pontos órák mint személyes
használati tárgyak létrejöttének indoka az volt, hogy „a társadalom fejlődésével
a városi élet, a közigazgatás, az igazságszolgáltatás, az üzleti élet és sok
más feladat megkívánta az időmérés kifejlesztését” – írja a legismertebb online
világenciklopédia. Ezzel az órához igazított életmóddal ugyanakkor kezdte
átalakítani, relativizálni, sőt egyúttal objektivizálni az ember az idő
fogalmát, hiszen a jelenségek változásait jelző idő addig nemcsak
individuálisan, az egyénen belül, az egyedi személyben megélt különböző
életkorok szerint hatott eltérően más-más tempóval, ritmussal, hangsúllyal,
jelentőséggel, emlékképzéssel – ami persze a jelenkorban szintúgy érvényes
mindenkire –, hanem személyenként külön-külön is megélve. Ez utóbbi tehát, a
személyenkénti megélése a különféle változásoknak a zsebünkbe, karunkra
szegezett időméréssel ettől kezdve folyamatosan homogenizálódott, egyfajta
zsinórmértékül szolgált – az úgymond euroatlanti típusú, más nézet szerint a
bal agyfélteke domináns használatán alapuló civilizációban. Ha manapság –
rekreációs vagy egyéb okokból – ki szeretnénk zökkenni ebből, rendkívüli, de
minimum szokatlan élményben kell, hogy részünk legyen, ami egyre ritkább a
globalizmussal és a konzumerizmussal átitatott világunkban.
Merész vállalkozásként, miután e vers
leghíresebb sorát többször elmondtam Hunor fiamnak, feltettem neki a kérdést,
hogy számára mit jelent ez, mire a következőt válaszolta: – Azt jelenti, hogy a
szervezetemben, ide – közben szájára, hasára mutatott – lemegy az ennivaló meg
a cukorka, és utána meg fölmegy, ide föl – s a fejére mutatott. Döbbenten
gondoltam tovább azt, amit mondott. Hiszen a létra a közlekedést biztosítja, a
fel- és lejutás segédeszköze mindenféle értelemben. Magában a szóban benne
foglaltatik a létezés, a lét. A magyar nyelvben pedig ugyan a mássalhangzók a
valódi jelentéshordozók – ismert példa, mely a weöresi teljességképnek szintúgy
megfeleltethető, sátán és isten szavaink esetében: „STN” –, ám ha négy szót –
létra, lét, étel, élet – kisfiam talán első kinyilatkoztatott életbölcsessége
folyományaként összehasonlítok, nem túl bonyolult összefüggést találni
közöttük. (Még akkor is, ha létra szavunk etimológiailag, hivatalosan német
eredetűként van feltüntetve.) Hunor révén tehát feltárult előttem Weöres Sándor
versének aspektusa a ciklikusságról, a testi-lelki-szellemi hármas egység
egyensúlyozhatóságáról, a Hermész Triszmegisztosz-i világszemléletről, a
gyerekkorban még nyersen fellelhető titkos csodákról és üzenetekről. Számomra
így derült fény a Szembe-fordított tükrök utolsó, (lét)összegző sorára:
„Az öröklét nem az időben rejlik, hanem az összhang állapotában.”
.jpg)
){kind=link}