A szél homokszemeket szürcsölt ablakainkra. A hang és látvány szürreális
volt. A porlepte ablaküvegeket órákig törölgettük, hogy kilássunk rajtuk. A fák
földig hajoltak, mintha bocsánatot kértek volna. A levegő és a por kavargott,
egymást fojtogatta. A levelek vadul táncoltak az ágakon, úgy, ahogy a tomboló
szél parancsolta. Minden poros ködben vonaglott, a hőség azonban nem moccant.
– Anya! Apa! A madarak! – kiáltotta kétségbeesetten egy kisfiú, sírós arcát
az üveghez nyomta, a deszka ajtó zárva volt.
Mindannyian az üvegekhez futottunk, kerestük a madarakat. Egy szárny sem
lebbent sehol. Az itató tányérokból már a kidőlt víz is elpárolgott, a
madáretető megbillent, egy pillanat, s a poros föld szétzúzza.
– Megyek! – kötötte be fejét a kendővel
Anya –, megkeresem a madarakat. Addig
Apa olvas… olvas a kótyagos kiskócsagról… ki mielőtt Afrikába indult, elhagyta
a papucsát…
Először a Madárkát akartam a közeli erdőben megkeresni. Most már ne álljon
modellt a festőnek, ne skálázzon, bújjon be egy odúba. Elkéstem. Madárka egy
vitrinben tartózkodott, porcelánba merevedett, ott állt mozdulatlan.
– A porcelán megvéd, míg össze nem törik.
Életed hosszabb, de örökre elvesztetted szabadságodat – bizonygatta mellette
Lapulevél, a másik vitrinlakó, a kerámia.
Bólintottam. Csak magamban gondoltam. Ugyan miféle élet ez már
szárnyszegetten, amit szabadságnak gondolunk. Hiszen vagy megsülünk, vagy az
orkán végez velünk. Szaladtam tovább. Feltétlen értesíteni akartam Kirát, a
vadgalambot. Vastag szálakból építse fészkét, jól rögzítse a fához. Hugó
biztosan segít. A fészket el ne hagyják, most felejtsék el a tócsát, melynek
zavaros vizében meglátták egymást. Már nem találtam őket. Csak remélni tudtam,
hogy elmenekültek innen, s megkeresték Hugó első szerelmét, Isten
madarát.
Tudtam, hogy kevés az idő. Figyelmeztetnem kell a rigót, Babbagát, a papagájt. Megint, megint elkéstem. A parkbéli rigók megtalálták a fában a kódot, bemenekültek volna a lépcsőház ajtaján. A lépcsőn tetemük mellett még hevert egy dinnyehéj és egy papír tojástartó, amiben nem volt tojás. Gizike beszaladt az iskolába, vitte magával Babbagát.
– Vége! Vége! – rikácsolta a papagáj, majd a folyosó kirakati szekrényében már tényleg nem volt tovább.
A levegő elfogyott, mellette egy kitömött macska szeme zölden villogott.
Ekkor láttam meg a színes, tűnékeny pillangót. Engedelmesen kézfejemre szállt. Rohantam haza.
Apa időközben kinyitotta a szoba ajtaját. Az udvari kút vizének csepegésére várt. Egyik kezével szorosan fogta a kisfiút, másikkal a kút káváját.
– Kisfiam! – futott feléjük Anya. – Nincsenek! Eltűntek a madarak! – ziháltam. – Nem tudom, hol lehetnek, nem találom őket.
A kisfiú egyenesen állt. Kezében egy hurkapálcát tartott, arra volt kifeszítve a pillangó, és nem volt már semmi más.
