A halmok, mint megannyi merinó,
lehullt immár a decemberi hó.
A föld fehérbe burkolja magát,
az ágakon szikrázó hókabát.
Nádas se búg már, mint a szaxofon,
minden halott regélő partokon…
Fehér tető, mint porcukorfedél;
alul s felül most minden hófehér.
Reszket kinn a fű, levél s az ágbog,
s benn melegbe vackolódnak álmok…
Bolyong a fény, mint félvak, félárva;
suhan a szél és bong a szélhárfa.
Az utcán néhány kósza lámpa ég.
Kezemben fagyott évek, pár marék…
Kedveléshez, hozzászóláshoz jelentkezz be Facebook-fiókodba!
