Nem maradt ott az év végi bulin, beadta persze a kétezret, amit a titkárnő
szedett össze, sőt meg is fejelte egy üveg francia pezsgővel. Valamelyik vidéki
partnercég vezetője hozta, és az ő asztalán landolt, kell a francnak. Franc –
ízlelgette magában a szót, és elmosolyodott. Mint a düsseldorfi telephely
portása, őt hívták így, persze nem c-vel kell írni. Milyen régen is volt! Akkor
vették fel a céghez, az első önálló külföldi útja volt, néhány kilométeren át
kicsit izzadt a tenyere, gyakran belenézett a tükrökbe. A rádiót a cég
frekvenciájára állította, néha az időjárást meg az útlezárásokat is bemondták.
Mire kiért, a hó is pilinckázni kezdett. A portás meg alaposan átnézte az
okmányait, a fuvarlevelet, megrángatta a ponyvát, egyenként kézbe vette a vámzsinórokat,
csak azért nem mászott fel a kamion tetejére, mert erősen sántított. Morc volt,
és úgy kiabált vele, mintha süketnek tartaná. Persze az ő irodalmi, gimis német
mondatai affektáltnak hangzottak az öreg vastag tájszólása mellett. Lehet, hogy
gúnyolódásnak vette, ki tudja már azt ennyi év után? A cég sincs már meg,
beolvadt valami giga vagy mega projektbe, azok a barátságos, családias
vállalkozások nem tudnak ma már megmaradni. A teherautók is számítógépes
ismereteket követelnek, egyszerűen leállnak a legközelebbi parkolóban, ha
pihenni kell a sofőrnek. Lassan robotpilótára kell kapcsolni az egészet.
Nyakába tekerte a sálat, hátára kanyarította a puha vajszínű bőrkabátot, és
felkapta a táskáját. Persze pont akkor jött ki a nagyfőnöktől Trixike, akit persze
nem így hívtak, talán Teréz vagy ilyesmi, de ilyen elegáns helyen így jobban
hangzott. Ceruzavékony volt, csak a kicsit mélyebben kivágott pulóver sejtette
a kebleit, nem az ő esete, pedig a nő mindig sokat sejtetően kacér mosolyt
villantott felé. Mint egy ócska lányregényben, sóhajtott fel. Na, az még
hiányozna, valamilyen kis munkahelyi kaland, nem ejtették a feje lágyára. Elég
volt kamaszként végig asszisztálni apja bukását, biztos az is hozzájárult, hogy
alig negyven évesen elvitte az infarktus. Anyja meg belevénült, sóhajtozott,
sírdogált, naná, hogy lelépett, alig várta, hogy nagykorú legyen. Az autókat
imádta, egész nyáron melózott, téglát pakolt, a trógerolást jól megfizették,
ősszel megszerezte a jogosítványt, autó persze sehol a láthatáron. Gizikének is
azért kezdett szépeket mondani, meg vitte moziba, mert a faterja néha
kölcsönadta az ócska minit, úgyhogy repesztettek Visegrádig, meg vissza. A
szomszédban lakó vasutas szólt neki, hogy teherautóra lehet ingyen jogsit
szerezni, ha a vasútnál dolgozik. Így kezdődött. A vasutat azóta is
szereti, az az egy év, amit ott töltött, szerencsét hozott neki.
- Úgy ment a keze alatt az első ócska teherautó, mint a kezes bárány – így
mesélte aztán az öreg szomszéd mindenkinek, aki hajlandó volt a Kétlépcsős nevű
kocsmában meghallgatni. Meg azt is mondta, hogy úgy szerette, mintha az ő fia
lett volna, ezen akkor nagyon megdöbbent. Hogy lehet valakit is megszeretni? Ez
kísértette sokáig, hogy alig volt rokona, azokkal se tartotta a kapcsolatot. Az
öreg meg hirtelen elment valahova vidékre, tán a fiához, ő meg otthagyta a
szobáját, amit bérelt, és beköltözött a másfél szoba összkomfortba, amit
kiutaltak neki. Azóta se tudja, hogy ki intézte el és miért, fiatal volt,
vagány, élni akart, lehetőleg lazán és kötetlenül. A kamionozás meg csak úgy
jött, letépte a hirdetést, felhívta a közeli telefonfülkéből a számot, és egy
hét múlva próbafuvarra ment egy savanyú képet vágó kis öltönyös emberkével. Ő
volt a személyzetis, egész úton rágcsált valamit, oldalról úgy nézett ki, mint
egy sovány menyét. Ő meg vezette azt a nagy dög pótkocsist, nem mondta meg
persze, hogy ilyen hosszú jármű még nem volt a segge alatt, ezt a szót amúgy se
mondjuk ki, ha főnök van a közelben. Két nap múlva kezdett. Néhány vidéki út
után övé lett a német vonal. Esténként a tükör előtt mondogatta az alapvető
szavakat, még néhány viccet is betanult. Egy órával indulás előtt már bent
volt, mindent ellenőrzött, az iratokat kétszer is. Egyszer elfelejtette, hogy a
lakásban elzárta-e a gázt, az első postánál táviratot adott fel a házmesternek,
hogy nézze meg. Utána még akkurátusabb lett. - Olyan vagy, mint a nagyapám! -
ezt vágta a fejéhez Gréti, akinek az anyja nyelvtanár volt, és a kiscsajt néha
elvitte magával, akkor még lehetett. Beírta persze, hogy utassal megy, sose
szerette a sumákolást. A vámosok se találtak nála semmit, nem hozott magával
tiltott dolgot. Tíz éve már ő a kisfőnök, aktatologató irodista – szomorodott
el. Lenézett az udvarra.
Vagy húsz kamion vágott neki az útnak, vidáman dudáltak, villogtatták
a fényszórókat.
Egy autó maradt csak az udvar közepén. Lement megnézni, mi a baj. - A
sofőr rosszul lett, vakbél – legyintett az forgalomirányító. - Most szólunk
néhány embernek, hátha elvállalja valamelyik ezt az utat, de ilyenkor nehéz
ügy.
- Majd én kiviszem – mondta hirtelen, és már lépett is be a papírokért. Egy
kicsit kopottas sofőrkabátra cserélte az elegáns bőrzakót. Meg se lepődött,
amikor meglátta a fuvarlevél tetején az úticélt: Düsseldorf.
Ahogy kihajtott a kapun, fütyörészni kezdett valami régi dalt egy férfiről,
aki felmondott, s a levél végére odaírta, hogy maradok tisztelettel, Rezső.
Dudált egy rövidet, s lassan szállingózni kezdett a hó.
