Alszik a fűmag,
korhad a bükkfa,
szegfejű csillag
stigmákat üt ma.
Rettegésekből
ostoba mémek,
gördül a fészbuk,
kelnek a rémek.
Sárguló pitypang
légüres térben,
magányos visszhang
süket zenében.
Konduló harang
hív még imára,
elindulok, ne
hívjon hiába.
Éjjel mélyéről
messzire szállok,
öreganyámnak
tornácán járok.
Kibontja hajam
anyakezével.
Elringat éjjel
tündérmesével.
Kölyökkutyaként
a kapu nyikkan,
arany porszemként
öröklét csillan.
Ámulva nézem
pörgős szoknyámat,
párás ablakra
rajzolt formákat.
Látja a tavasz
tétova táncom.
Nem szeretnék már,
és mégis fázom.
Kedveléshez, hozzászóláshoz jelentkezz be Facebook-fiókodba!
