abból szőtt engem az isten,
amiből szövi az álmokat,
oly lágyat, mint selyemgubó szála,
hűs selyemből álomlepedő ránca,
mit levart angyalok lánya, tűvel-cérnával,
hogy isten álommá formázzon,
kifeszítve az égi semmibe, majd,
egy álomgalériában piedesztálra álljak,
mellettem más álmok zagyva kiállítása:
vágyálom izzó kékbe zárva,
rémálom, hóhér falára pingálva,
karrierista álma, égbe nyúló létrára hágva,
ledérálom, megvetett ágya,
álomlátogatók, topogó-tipegő lábak,
sznobok, pénzeszsákok,
istenhívők és eget káromlók,
de eljön a záróra, összehajtogatnak,
visznek vissza az istenhez,
szabjon át divatosabbnak,
párizsi álomnak a Montmartre-on, vagy
a Moulin Rouge kan-kan táncosának
fellebbenő szoknyák, csipkés harisnyák,
örömlányokká züllött szűzleánykák,
de az úr ilyet nem tehet, így kerültem
a pokolba, oda száműzve, hol,
mint antikrisztus, úgy állok és várok,
megsző-e még az isten újra engem,
mint egy istenfélő, hazajáró álmot.
Kedveléshez, hozzászóláshoz jelentkezz be Facebook-fiókodba!
