Mindig hajlamos voltam egy-két betű eltéréssel olvasni a szavakat. Egy bizonyos édességgyárról jó véleményem alakult ki, hogy figyelmeztetik a fogyasztókat: termékük függőséget okoz. Nagy mennyiségű csokoládé elfogyasztása után ébredtem rá: a terméken szereplő felirat nem függés, csupán egy g-vel („fügés”) utal az ízesítésre.
A legkorábbi ilyen eset, amire emlékszem, megváltoztatta az életemet. Sokkal korábban nem is történhetett ilyen tévesztés, hiszen kisiskolás voltam még, és nem régóta mondhattam magaménak az írás-olvasás tudományát.
Újpesten, egy – így mondják – poroszos stílusú általános iskola tanulója voltam. Magyarra fordítva: viszonylag nagy volt a szigorúság. Szokás volt, hogy kiterelték az összes osztályt az aulába, és az igazgató-helyettes asszony név szerint kiszólította azokat, akikkel bármilyen probléma akadt az utóbbi időben. A „szégyenre ítéltek” lehajtott fejjel csoszogtak középre.
– Nem ám úgy, mint a púpos teve! – utasította rendre a tanárnő egyszer az egyik rossz magaviseletűt. Ekkor egész évfolyamunk harsány kacajban tört ki, így aznap botrányba fulladt a szégyenítő előadás.
Ha már a nevetgélésnél tartok. Gyakori büntetési forma volt osztály-szinten, hogy hosszú húsz perceket álltunk vigyázba, mert néhány társunk rendetlenkedett az órán. A nyitott ablakon át beáramló, tavaszi levegőt szívni közben még egész kellemes volt. Azonban a tavaszt nem csak mi éreztük, mert odalentről „huligánok” nem éppen kulturált dalolászása hallatszott fel a terembe. Ekkor én – valami miatt egyedül csak én – csillapíthatatlan röhögő görcsöt kaptam – amiatt pedig valami külön büntetést, fene se emlékszik, mit.
Ellenőrző könyvünk maga volt az Élet Könyve. Mindig kicsit szorongva nézegettem karton fedelét, különösen annak felső részén azt az üresen hagyott helyet, mely alatt azt olvastam: „az iskola bosszú bélyegzője”.
Az igazgató úr valahogy nem mutatta magát előttünk, mint írtam, a helyettese volt „földi képviselője.” Az iskolai élet és halál ura csupán álmaimba jött elő. Rémálmaimban.
Fantáziám a Gusztáv című rajzfilm alapján formázta meg. Tökéletes gömböt alkotó fejének nagysága vetekedett felső testéjével, ennek felét nagyra tátott szája foglalta el, benne oszlopnyi fogakkal. Azok mögül mély, gonosz kacaj bugyogott elő. Tömzsi kezében bélyegzőt tartott, mellyel ellenőrző könyvem borítójára döfött.
Megkaptam a bosszú-bélyegzőt!
A következményekkel nem álmodtam. Elég volt lelkemnek ezt a rettenetes pillanatot megélni.
Inkább az foglalkoztatott: hogyan lehet mindezt elkerülni? Nyilván jól kell viselkedni. Nem röhögni. Ez megy. Majd valami gyászos dologra gondolok mindig. Például mikor a tyúkjainkat elragadta a görény. Jó.
Ami nehezebb: a tanulásra is több figyelmet kell fordítani, mert ilyen okok miatt is beüthetik azt az átkozott bélyegzőt. További nehézséget jelentett, hogy angyali, pályakezdő magyar tanárnőnket (talán betegség miatt) egy időre a szigorú diri-helyettes nő helyettesítette. Nagyon össze kellett szednem magam, ha a bosszú-bélyegzőt el akartam kerülni!
Első harmadikos magyar óránkon, mely vele zajlott, fogalmazni tanultunk. Ugye, bevezetés-tárgyalás-befejezés. És hogy jelzőkkel árnyaljuk a főneveket. És hogy és-sel nem kezdünk mondatot. Ja, bocs!
Egy teljes füzet-oldalt terítettek be a jó fogalmazás szabályai. Ez a füzetoldal vetült lezárt szemhéjamra, valahányszor lecsuktam szemem nagy gondolkodásom közepette a mindent eldöntő számonkérés alatt. Ha megszegem valamelyik ajánlást, a Félelem Asszonya nem fog habozni; azonnal odavágja a Bosszú Bélyegzőjét!
A következő órára a szigorú tanár néni már hozta is vissza fogalmazás-füzeteinket, persze, piros tintával osztályozva-véleményezve a benne található műveket. Fel is olvasta a jegyeket. Az enyémet nem.
– Egy valakié maradt a kezemben – zengte. Kizárásos alapon úgy véltem: az az én füzetem, és hogy ennek a megkülönböztetésnek bosszú bélyegző a vége. – Felolvasnám példa gyanánt! Ezt vártam volna mindenkitől.
Ez az utolsó két mondat meglepett. A többieket is, mert a teremre tiszteletteljes csönd telepedett. Ezt a fogalmat azelőtt nehéz volt társítani velem, hiszen egy újpesti iskolában bevállaltam, hogy nagyapám Fradi-meccsekre visz, emiatt főleg csoportos gyepálásban volt részem.
(Amikor Miss Szigorúság körbe adta dolgozatomat, hamar kiderült: nincsenek tökéletes dolgok a nap alatt. Ugyanis kezdőmondatomból – „Vasárnap szüleimmel ellátogattunk az Állatkertbe” – kimaradt valahogy a „kert” szócska, így az elkövetkezendő időkre megkaptam az „Állatbe” becenevet. De ez, úgy gondolom, belefért.)
A következő óránk környezetismeret volt. Nagyítóval vizsgáltunk makkot (mármint tölgyfa-termést), leveleket, meg ilyesféléket. Kíváncsi gyerek voltam, bizony eltévedt a kezem. Nagyítómmal padon hagyott ellenőrzőmet vizsgálgattam. Tetszett, ahogy a durva karton-felület hegyeket-völgyeket képez a lencseüveg alatt. Véletlenül feljebb húztam a nagyítót, a lencse éppen a „rémisztő” feliratot fogta be.
Hatalmas felfedezést tettem. A „b” betű legalsó vonala bizony nem létezett! Az csupán egy farost volt, miniatűr szálka. A nagyító alatt ez nyilvánvalóvá vált. Így az a „b” betű bizony csak egy „h” volt. „Az iskola hosszú bélyegzője – ez volt az írás helyes olvasatban.
De ekkor már késő volt. Ráéreztem a tanulás és a siker ízére. Néha még ma is érzem. És – mint látható – ma is írok, hosszú évtizedek elteltével.
Szegény tanító nénim, már akkor benne volt a korban, könnyen lehet: már nem él. Még a sírját sem tudom megérdeklődni az újpesti temetőben, hiszen neve kihullott memóriámból, ha tudtam egy percig is egyáltalán. (Félelmeink démonjaira nem mindig nevükön gondolunk, még ha később kiderül: valójában angyalról van szó.)
Pedig jó volna megköszönni neki, hogy elindított egy hasító kövekkel teli, mégis örömmel járható úton.
Kedveléshez, hozzászóláshoz jelentkezz be Facebook-fiókodba!
