Egyik nap – a sok, egyformának tűnő nap közül –, mikor épp gyönyörű gyermekeim kevésbé gyönyörű szobáiban próbáltam némi rendet varázsolni, s közben próbáltam végiggondolni az aznap még rám váró feladatok sokaságát, valami megzavart. A telefon volt. Éles csengőhangja ugyanazt a dallamot ismételte újra, meg újra – meg újra. Kirohantam a gyerekszobából, végig a folyosón, keresztül a nappalin, míg végre odaértem. A telefonhoz. Már éppen nyúltam érte, hogy felvegyem – és elhallgasson –, amikor ránéztem a kijelzőre. Ez állt rajta: ismeretlen szám.
Elgondolkodtam. Az utóbbi időben már számtalan gépi-, és még annál is gépiesebb női- és férfihanggal beszélgettem – vagyis inkább hallgattam őket –, és a hívások után soha nem a boldogság öntött el, sokkal inkább a düh.
„Szeretnék ismét dühös leni? Felvegyem? Valaki biztosan el akar adni nekem valamit – már megint -, ami nem kell, vagy ha mégis szükségem lenne rá, nem így, nem most, és nem tőle fogom megvenni.
Nem fogok vele találkozni sem senkivel, hogy elmondhassa nekem azt a szenzációs ajánlatot, amit nekem tartogat. Így aztán az általa annyira áhított mondatot sem fogja tőlem hallani: Igen, érdekel. Akkor meg minek vegyem fel. ” –morfondíroztam magamban, és…
Nem fogok vele találkozni sem senkivel, hogy elmondhassa nekem azt a szenzációs ajánlatot, amit nekem tartogat. Így aztán az általa annyira áhított mondatot sem fogja tőlem hallani: Igen, érdekel. Akkor meg minek vegyem fel. ” –morfondíroztam magamban, és…
Felvettem. A telefont, pedig az ezután következő beszélgetést kellett volna rögzítenem – amit állítólag ők rögzítettek. De kik? Hova? És valóban rögzítették? Mindegy, ha már felvettem…
A vonalban egy kedvesnek tűnő női hang köszöntött illedelmesen. Már-már elillant előbbi rossz érzésem, de ami ez után jött… A takaró.
Egy takaró, ami nem csupán egy átlagos, hétköznapi, meleget adó, noname termék, hanem maga A TAKARÓ. Nem is egyedül, hanem szettben. Ugyan nem láttam még szettbe bújtatott takarót, de attól még létezhet. A kezdetben kedvesnek tűnő, időközben monotonná vált hangon előadott – jól betanult – telefonos műsort szerettem volna megszakítani, egy mondat erejéig. Nem sikerült. Elsőre. Azután egy, a túloldalon történt, levegővételt kihasználva közbeszóltam: Köszönöm, de már van takarónk. Ami ezután következett az minden képzeletemet felülmúlta.
Kiderült, hogy a szettben-takaró nem is takaró! KLÍMABERENDEZÉS! Ha fázok, melegít, hőségben pedig lehűt. Igaz, hogy nem gombnyomásra működik, és nem is programozható, hanem csak mechanikusan lehet beállítani, egyszerűen meg kell fordítani. Az is igaz, hogy nem cipelhetem a hátamon mindenhova – no de egyik klímaberendezést sem viszi a hátán az ember – viszont az érzés elkísér… Szóval egy szettben-takarónak látszó KLÍMABERENDEZÉST kínáltak nekem, persze TAKARÓ néven.
Ismét szerettem volna bekapcsolódni a beszélgetésbe. Most már szemfülesebb voltam, és egy végtelennek tűnő mondat közepén – picit hangosabban és talán kissé türelmetlenebbül – közbeszóltam: Mennyibe kerülne ez nekem?
Ezzel az egyszerűnek látszó kérdéssel egy valóságos szó-lavinát indítottam el. Rövid mondatom, mint egy katalizátor, úgy működött. A kezdetben kedvesnek tűnő, később monotonná váló női hang hirtelen megváltozott, és maga a megtestesült remény szólt hozzám a vonal túlsó végéről.
A szettben- takarónak látszó KLÍMABERENDEZÉST, még mindig TAKARÓ néven, számtalan beígért ajándékkal, egy következő vásárlás alkalmával felajánlott kedvezménnyel, bla-bla-bla… együtt, az eredeti csillagos égig érő ár helyett – Csak én! Csak itt! Csak most! –, félcsillagos áron megrendelhetem. Ők pedig azonnal – kvázi fénypostán – el is küldik nekem, persze ha már kifizettem.
Ilyet? Ezt az ajánlatot létezik ember, aki képes visszautasítani? Igen, Én. Udvariasan megköszöntem a tájékoztatást, közöltem, amit korábban is, hogy van elég takarónk, és bár klímánk még nincs, momentán pénzünk sincs ilyesmire.
Gondoltam elköszönünk egymástól, és végre letehetem a kagylót, ami lassan hozzánőtt a fülemhez. De nem. A már egyáltalán nem gépies, ám kevésbé reménykedő, és még kevésbé kedves – talán kissé ideges? – női hang folytatta… volna, ha hagyom. Mint eddig is, közbe kellett vágnom, hogy az udvariasság szabályait betartva elköszönjek. Megköszöntem, elköszöntem. Ő nem. Én letettem a telefont, ő pedig… talán még mindig mondja?
Kedveléshez, hozzászóláshoz jelentkezz be Facebook-fiókodba!
.jpg)
