Opálos köd lelkemre ült és ott lebeg,
Mint kósza felleg álldogál hegyélen,
A gondolat még szikrát vet, tünékeny,
Mert nem lobbant szívemben tüzeket.
Dermeszt a tél, magányra fagyott itt,
Szívemben kopognak könnyei,
Felhasítják húsom jég körmei,
Régi énem merev testre hasonlít.
Rég volt, mikor a tavasz futott tova,
És nyári nap köszöntött rám nyomában
Diák koromban, éhesen soványan,
Ám éltem én, remény zenélt, fuvola,
És színes fény vetült szobám falára,
Kinyílt bennem a szerelem virága.
Kedveléshez, hozzászóláshoz jelentkezz be Facebook-fiókodba!
